Cikkek
Patkányméreg, brandy és egy kocsikázás: A történelem legőrültebb olimpiai maratonja
Képzelj el egy mai modern maratont: az utakat hermetikusan lezárják, chip méri a másodperc törtrészét, kilométerenként frissítőállomások várnak, és egészségügyi sátrak garmadája figyeli a futók minden sóhaját. Na, most ezt az egészet fogd, és dobd a kukába. Isten hozott az 1904-es St. Louis-i olimpián, ahol a maraton nem egy sportesemény volt, hanem egy abszurd túlélőshow, amit ma már egy rossz vígjátékban is túlzásnak éreznénk.
A sporttörténelem legkülönösebb futamán ugyanis volt minden: tikkasztó hőség, szándékosan szomjaztatott sportolók, egy autóval csaló „bajnok” és egy győztes, akit szó szerint doppingszerekkel és alkohollal hoztak vissza a halálból. Dőlj hátra, mert ez a sztori minden képzeletet felülmúl!
Pokoli hőség és a porfelhő lovagjai
Az 1904. augusztus 30-án megrendezett maraton már az induláskor katasztrófának ígérkezett. A hőmérő higanyszála a 32 fokot nyaldosta, a páratartalom pedig elviselhetetlen volt. A futóknak ráadásul poros, forgalmas földutakon kellett haladniuk, ahol a kísérő autók és lovaskocsik folyamatosan verték fel a sűrű port, amitől a versenyzők alig kaptak levegőt.
És ha mindez nem lett volna elég, a szervezőknek volt egy „zseniális” ötletük: a frissítőpontokat minimálisra csökkentették. Miért? Mert a verseny főszervezője a kiszáradás emberi szervezetre gyakorolt hatásait akarta tanulmányozni. Igen, a sportolókat gyakorlatilag kísérleti nyúlként használták egy 40 kilométeres poros szaunában. Nem csoda, hogy a mezőny nagy része célba sem ért.
A srác, aki kocsival nyert (volna)
A káosz közepette bukkant fel az amerikai Frederick Lorz, aki körülbelül 14 kilométernél úgy döntött, hogy köszöni szépen, neki ennyi elég volt a poros pokolból. Kiszállt a versenyből, és beült a menedzsere autójába, hogy visszaguruljanak a stadionba.
A sors iróniája azonban, hogy a kocsi motorja a cél előtt nem sokkal lerobbant. Lorz, aki időközben szépen kipihente magát, kipattant a járműből, kocogott még egy kicsit, majd elsőként, széles mosollyal átszakította a célszalagot. A közönség őrjöngött, ünnepelték a nagy amerikai hőst, és már épp a nyakába akasztották volna az aranyérmet, amikor valaki kiszúrta a turpisságot.
Amikor lebukott, Lorz egy cseppet sem jött zavarba. Széttárta a karját, és csak annyit mondott: az egészet csak egy ártatlan tréfának szánta. A bírák valamiért nem nevettek, és azonnal kizárták.
A valódi győztes, akit szó szerint életben kellett tartani
Miután Lorz „tréfája” lelepleződött, a versenynek kellett egy igazi győztes. Ő lett az angol születésű, de amerikai színekben induló Thomas Hicks. Az ő története viszont még a kocsikázós csalásnál is sötétebb.
Hicks a táv felénél teljesen elkészült az erejével. A kiszáradás szélén állt, rogyadoztak a lábai, és fel akarta adni. Segítői azonban ezt nem hagyták annyiban. Kitalálták a korabeli sporttörténelem legveszélyesebb frissítő koktélját: sztrichnint kevertek neki tojásfehérjével és egy jó adag brandyvel.
Igen, jól olvasod. A sztrichnin egy rendkívül erős méreg, amit leginkább rágcsálóirtásra használnak, de akkoriban kis dózisban teljesítményfokozónak (és stimulánsnak) hitték. Hicks ettől a mérgező pokoli keveréktől végül valahogy elvánszorgott a célba. Amikor áthaladt a vonalon, már hallucinált, a lábai nem engedelmeskedtek, és segítőinek kellett megtartaniuk. Percekkel a célba érés után összeesett, és csak az azonnali orvosi beavatkozás mentette meg az életét.
Ma már börtön, akkoriban aranyérem
Amikor ma a WADA (Nemzetközi Doppingellenes Ügynökség) szigorú szabályairól, a milliméterre kimért sporttáplálkozásról és a sportolók egészségének védelméről beszélünk, érdemes visszagondolni erre a lassan 120 éves történetre.
Az 1904-es olimpiai maraton tökéletes (és egyben elrettentő) példája annak, hogy a modern sport szabályai nem a semmiből születtek. A fair play, a doppingtilalom és a biztonságos versenykörülmények mind olyan leckék, amelyeket a sportvilág a saját, néha életveszélyes és hihetetlenül abszurd hibáiból tanult meg. Ma már egy ilyen futam legfeljebb egy fekete komédia forgatókönyveként állná meg a helyét – akkoriban viszont ez volt a kőkemény valóság.
