Történetek
58 évesen újra megtaláltam a szerelmet, de a volt felesége elszánt volt, hogy tönkretegye a boldogságunkat
58 évesen azt hittem, hogy a szerelem elment mellettem, amíg nem találkoztam Olivérrel. Éppen amikor a boldogságunk kezdett virágozni, a volt felesége visszaviharzott az életébe, és elhatározta, hogy szétválaszt minket. Ami ezután következett, az egy harc volt a békéért és az erőért, hogy legyőzzük a múlt árnyait. Vajon a szerelem mindent legyőzhet?
„Egy újabb csendes reggel” – suttogtam magamban, miközben az ablakon át az óceánt bámultam. A hullámok lágyan hullámzottak, és a szellő azt az ismerős, sós illatot hozta.
Évek teltek el a válásom óta, és már megszoktam a magányt.
„Nincs szükségem senkire” – emlékeztettem magam gyakran, miközben ujjaim ritmikusan kopogtak a billentyűzeten.
A regényeim beindultak, amint teljesen elköteleztem magam az írás mellett. A csendes ház, ahol csak a sirályok és az óceán hangja hallatszott, megadta nekem azt a nyugalmat, amire úgy gondoltam, szükségem van.
De néha-néha azon kaptam magam, hogy a horizontot bámulom, és azon gondolkodom.
Ez tényleg elég?
Csak Oliver felbukkanásáig jöttem rá, hogy a válasz lehet, hogy nem.
Egy reggel, ahogy a kávét kortyolgattam a verandán, először vettem észre őt. Egy magas, bájos férfi, talán néhány évvel fiatalabb nálam, aki a parton sétálgatott a golden retrieverével. Figyeltem, ahogy elhaladtak a házam mellett.
„Jó reggelt – szólította meg, barátságos mosollyal a fejét biccentve.
„Jó reggelt” – válaszoltam, kissé szégyenlősen.
Ezután minden nap azon kaptam magam, hogy őt keresem. Néztem, ahogy a parton sétál, néha a kutyájával játszik, néha csak bámulja a tengert. És minden egyes alkalommal a szívem kihagyott egy ütemet.
„Miért vagyok ilyen ideges?” Motyogtam magamban, és megráztam a fejem. „Ez csak egy szomszéd. Nyugodj meg.”
De nem tudtam. És az érzéseim egyre erősebbek lettek, valahányszor megláttam őt. Még mindig haboztam.
Tényleg megnyílhatok-e újra valaki előtt?
Egy délután, miközben a rózsáimat nyírtam, zörgést és egy hangos puffanást hallottam magam mögött.
Megrémülten fordultam meg, és egy aranyszínű foltot láttam a kertembe szökdécselni.
„Charlie! Gyere vissza!” Hallottam Olivert kiáltani, és másodpercekkel később lélegzetvisszafojtva és bocsánatkérően megjelent.
„Annyira sajnálom! Csak úgy elszökött előlem.”
Nevettem, és lehajoltam, hogy megsimogassam a kutyát.
„Semmi baj, tényleg. Aranyos.”
„Elég nehéz eset, de semmiért nem cserélném el.”
„Szeretsz… olvasni?” Kérdeztem, bizonytalan hangon, remélve, hogy életben tartom a beszélgetést.
Oliver felkacagott. „Én író vagyok. Ez valahogy a területemmel jár.”
„Tényleg?” Felcsillant a szemem. „Én is regényíró vagyok.”
Beszélgettünk a kedvenc könyveinkről, az írásról, és hamarosan már könnyen folyt a társalgás.
„Tudod”, mondtam, mély levegőt véve, »általában nem szoktam ilyet tenni, de… lenne kedved valamikor vacsorázni?«.
Oliver felvonta a szemöldökét, meglepődve, de elégedetten.
„Szívesen.”
Ezzel a terv készen is állt.
***
A következő este tökéletes volt. Nevettünk és történeteket meséltünk. Talán ez az, ami egész idő alatt hiányzott. De amikor kezdtem megnyugodni, egy nő jelent meg az asztalunknál. A szemei kemények voltak, és egyenesen Oliverre nézett.
„Beszélnünk kell. Most” – követelte, teljesen figyelmen kívül hagyva engem.
„Elnézést, épp a közepén vagyunk a…” Kezdtem.
„Ne most” – csattant fel, a tekintete még csak nem is pillantott felém. Mintha nem is léteztem volna.
Éreztem, hogy kipirul az arcom, a szavaim megakadtak a torkomon. Oliver zavartnak tűnt, kényelmetlenül forgolódott a helyén.
„Sajnálom, Haley” – motyogta, és kínosan felállt. „Mennem kell.”
Szótlanul néztem, ahogy követte őt kifelé, engem pedig otthagyott, láthatatlannak éreztem magam. Az étterem csevegése zúgott körülöttem, de én zsibbadt voltam, megdermedtem a helyemen.
A velem szemben álló üres szék mintha azt tükrözte volna, mennyire elhagyatottnak éreztem magam.
***
Két nap telt el a kínos vacsora óta, és Oliver még mindig nem hívott. A csend jobban nyomasztott, mint be akartam vallani. Megbántva, összezavarodva és őszintén szólva egy kicsit megalázva éreztem magam.
Az agyamban újra és újra lejátszódott az a jelenet, ahogyan elment megfelelő magyarázat nélkül, ahogyan az a nő elutasított, mintha nem is számítanék.
Az íróasztalomnál ültem, próbáltam az írásra koncentrálni, de nem volt értelme. A gondolataim folyton visszatértek arra az éjszakára.
Hibát követtem el, hogy meghívtam őt? Csak játszott velem? Ki volt az a nő? És miért ment el vele anélkül, hogy valódi magyarázatot adott volna?
Már éppen feladtam volna, és becsuktam volna a laptopomat, amikor kopogást hallottam az ajtón. A szívem hevesen vert, ahogy felálltam, egy részem reménykedett, egy másik részem pedig rettegett attól, hogy mi következhet.
Amikor kinyitottam az ajtót, Oliver állt a küszöbömön, virággal a kezében.
Bámultam rá, nem tudtam, mit mondjak.
„Sajnálom, Haley” – kezdte.
„Az a nő a múltkori estéről – ő a volt feleségem, Rebecca. Néha így jelenik meg, megpróbálja felkavarni a dolgokat, és tönkretenni a kapcsolataimat. Nem akartam jelenetet rendezni előtted, ezért el kellett mennem vele.”
Próbáltam elfedni az érzelmeimet. „Akkor ezt miért nem mondtad el nekem?”
„Pánikba estem. El kellett volna magyaráznom. Sajnálom.”
Szünetet tartott, és felajánlotta a virágokat.
„Szeretném jóvátenni. Hamarosan lesz egy irodalmi rendezvényem. Eljönnél? Csendesebb lesz, és talán tölthetnénk egy kis időt együtt.”
Kicsit haboztam, de aztán bólintottam.
***
Gondosan felöltöztem, reméltem, hogy nyugodt estém lesz, és hogy megszakítás nélkül beszélhetek Oliverrel. Talán ma este másképp lesz.
Oliver meleg mosollyal üdvözölt. „Örülök, hogy eljöttél.”
Visszamosolyogtam, próbáltam félretolni a még mindig érzett nyugtalanságot.
Az este jól indult. Oliver előadása magával ragadó volt. Egy időre elfelejtettem mindent, ami történt.
De ahogy kezdtem megnyugodni, a teremben megváltozott a hangulat.
Ugyanazt a nőt láttam, mint aznap este az étteremben. Rebeccát. Határozott arckifejezéssel lépett be, tekintete végigpásztázta a szobát, amíg meg nem akadt Oliveren. A gyomrom összeszorult.
Habozás nélkül odasétált oda, ahol Oliver és én álltunk, a hangja éles volt és elég hangos ahhoz, hogy elhallgattassa a körülöttünk folyó beszélgetést.
„Tényleg azt hitted, hogy csak úgy továbbléphetsz, ugye, Oliver?” – köpte ki, és rávillantott.
A szoba elcsendesedett, és minden szem ránk szegeződött.
„Rebecca, ez nem a megfelelő hely és idő.”
Oliver tett egy lépést a lány felé, próbálta megnyugtatni, de ezzel csak rontott a helyzeten.
„Az idő vagy a hely? Hogy merészeled?” – csattant fel a lány, és felemelkedett a hangja. „Hazug vagy és csaló! Azt hiszed, csak úgy elfelejthetsz mindent, ami köztünk volt? Azt hiszed, elsétálhatsz előlem?”
Az emberek suttogni kezdtek, kíváncsiságukat felkeltette a kibontakozó dráma.
Rebecca tekintete ekkor fordult felém.
„És te – mondta, a hangjából csöpögött a méreg -, te pedig csak egy vagy a hibái közül.”
Mielőtt még válaszolhattam volna, felkapott egy pohár bort a közeli asztalról, és az arcomba vágta. A hideg folyadék átitatta a hajamat és a ruhámat.
Zihálás töltötte be a szobát. Egy másodpercig csak álltam ott, túlságosan megalázva ahhoz, hogy megmozduljak. Az arcom égett a szégyentől, és minden vágyam az volt, hogy eltűnjek.
A biztonságiak berohantak, és gyorsan kikísérték Rebeccát, de a kár már megtörtént.
Kicsinek és kiszolgáltatottnak éreztem magam. A melegség, amit korábban éreztem, eltűnt, helyét a szégyen nyomasztó érzése vette át. Megtöröltem az arcom, és Olivérre néztem, aki némán és megtépázottan állt ott.
„Mi folyik itt, Oliver? Miért csinálja ezt? És mit nem mond el nekem?”
Oliver felsóhajtott, és végigsimított a haján.
„Én… nem mondtam el neked mindent” – ismerte be, a szeme tele volt sajnálattal.
„Rebecca és én egy ideje külön éltünk, de ez idő alatt volt egy viszonyom. Hiba volt, és azóta is bánom. Aztán Rebecca visszatért az életembe, és átvette az irányítást. Mindent ő irányított. A pénzügyeimet. Az időbeosztásomat. Kihasználta a bűntudatomat, hogy csapdában tartson.”
Éreztem, hogy nehéz súly telepszik rám, és rájöttem, milyen mélyre nyúlt az a zűrzavar.
„Megpróbáltam végleg elhagyni, de nem hajlandó elengedni” – folytatta. „Nem akartalak belerángatni ebbe az egészbe.”
„Nem hiszem, hogy képes vagyok erre, Oliver” – suttogtam. „Nem állok készen egy ilyen drámára az életemben.”
Meg sem vártam a válaszát, megfordultam és kisétáltam, a hűvös esti levegő megcsapta az arcom, ahogy kiléptem.
***
Több nap telt el a katasztrofális irodalmi est óta, és nem tudtam nem gondolni Oliverre. Mindazok ellenére, ami történt, hiányzott.
Próbáltam elhessegetni az érzéseket, meggyőzni magam arról, hogy helyes döntés volt elsétálni, de a fájdalom, hogy hiányzik, nem akart elhalványulni.
Egy délután, ahogy az ablaknál ültem, egy villanásnyi mozgás ragadta meg a tekintetem. Oliver házában volt. Néztem, ahogy Rebecca ide-oda siet, és gyorsan dobozokat pakol be egy autóba.
Elköltözik? Miért van itt a lány?
Nem tudtam tovább figyelmen kívül hagyni. El kellett mondanom neki, hogy erősebbnek kell lennie, ki kell állnia magáért, és nem hagynia, hogy az olyan emberek, mint Rebecca, irányítsák az életét.
Összeszedtem a bátorságomat, kiléptem, és elindultam a háza felé.
De ahogy közeledtem, valami megváltozott. Oliver autója megállt, és amikor kiszállt, nyugodt, határozott tekintet ült ki az arcára – olyan, amilyet eddig még nem láttam. Haboztam, távolságot tartottam, és figyeltem, ahogy egyenesen Rebeccához sétál.
„Vége van, Rebecca” – hallottam, ahogy mondta. „Vidd a pénzt, vidd a házat – amit csak akarsz. De többé nem avatkozol bele az életembe.”
Rebecca megdermedt, hitetlenkedve bámult rá. „Ezt nem mondhatod komolyan.”
„De igen” – mondta a férfi, a hangja rendíthetetlen volt. „Ha ezt nem tartod tiszteletben, távoltartási végzést fogok kérni. Ennek mától vége.”
Megdöbbenve álltam ott. Oliver ilyen oldalát még sosem láttam.
Abban a pillanatban tudtam. Végre átvette az irányítást az élete felett, és pontosan ez volt az, amit látnom kellett.
Oszd meg ezt a történetet családoddal és barátaiddal. Lehet, hogy feldobja a napjukat és inspirálja őket.
Ezt a cikket a mindennapi életéből vett történetek ihlették, és egy profi író írta. A nevekkel és/vagy helyszínekkel való bármilyen hasonlóság pusztán a véletlen műve. Minden kép csak és kizárólag illusztrációs célokat szolgál.
