Történetek
87 éves koromba találtam meg a gyerekkori szerelmemet! Sosem adtam fel a keresést
Nyolcvanhét éves vagyok. A tükörből már egy idegen, hófehér hajú, ráncos arcú öregember néz vissza rám, de odabent, a bordáim alatt még mindig az a tizenkét éves kisfiú dobog, aki egy poros nyári délutánon elveszítette a világot.
– Papa, te miért nézel meg minden idős nénit az utcán? – kérdezte tőlem a múltkor az unokám, Tomi, miközben a parkban sétáltunk. – Nem mindenkit, fiam – válaszoltam, és nehezebben támaszkodtam a botomra. – Csak azokat, akiknek nevet a szemük. És akiken van valami kék.
Soha nem meséltem el neki az igazat. Valójában senkinek sem. A feleségem, aki tíz éve ment el, tudta, hogy a szívem egy kis darabja sosem volt az övé, de bölcs asszony volt, és sosem firtatta. Én tiszteltem és szerettem őt, de a láng, az a mindent felemésztő láng ott maradt 1951 nyarán.
Annál a bizonyos szekérnél.
– Soha nem felejtem el, Anna! Bárhová is visznek a szüleid, megkereslek! – kiabáltam akkor, torkom szakadtából, futva a lassan távolodó, csomagokkal megpakolt lovasszekér után. – Ígérd meg, Józsi! – zokogott a kislány, akinek a hajába egy búzavirágkék szalag volt fonva. Kihajolt a ponyva alól, és felém nyújtotta a kezét, de már túl messze volt. – Keresni foglak! Én is keresni foglak! – Esküszöm! – kiáltottam vissza, amíg a porfelhő el nem nyelte a szekeret.
A családját kitelepítették. Egyik napról a másikra tűntek el az életemből, és én hiába kérleltem apámat, hiába jártam a falu határát napokig, Anna többé nem volt ott.
Az ígéretemet azonban soha nem szegtem meg. Amikor a húszas éveimben jártam, és felkerültem Pestre dolgozni, minden szabadnapomon a levéltárakat, a Vöröskeresztet és a tudakozót jártam.
– Ne haragudjon, fiatalember – mondta egy fáradt arcú tisztviselőnő 1965-ben, miközben áttolt egy köteg papírt az üvegablak alatt. – Nincs nyoma semmilyen Kovács Annának abból a faluból. Sokan megváltoztatták a nevüket, vagy külföldre mentek az ötvenhatos események után. Engedje el ezt a lányt. – Nem tehetem, hölgyem – válaszoltam makacsul. – Megígértem neki.
Ahogy teltek az évtizedek, a keresés módja megváltozott, de a cél sosem.
– József, te teljesen őrült vagy – mondta Laci barátom egy kávéház teraszán, amikor már mindketten jócskán a hatvanas éveinket tapostuk. – Miért bámulod azt a nőt a szomszéd asztalnál? – Mert búzavirágkék sálja van – mondtam halkan, le sem véve a szemem az idős hölgyről, aki épp a kávéját kavargatta. – Józsi, az isten szerelmére! Hetvenévesek vagyunk lassan! – csattant fel Laci. – Lehet, hogy Anna már nem is él. Vagy boldog nagymama egy tucat unokával, aki a nevedre sem emlékszik. Te meg itt kergetsz egy gyerekkori délibábot! – Tudom, Laci. Az eszemmel nagyon is jól tudom – sóhajtottam, és elfordítottam a fejem. – De a szívem… a szívem nem hajlandó elfelejteni a hangját. Ha kell, az utolsó leheletemig keresni fogom. Még ha csak azért is, hogy lássam: boldog élete volt.
És így jutottunk el a mai napig. Nyolcvanhét éves lettem. Az ízületeim ropognak, a látásom már nem a régi, de a Margitszigetre még minden kedden és csütörtökön kibumlizom. Van egy kedvenc padom a japánkert közelében. Ott szoktam ülni, etetem a kacsákat, és nézem az embereket.
Azon a keddi napon a levegő már csípős volt, az őszi falevelek rozsdavörös szőnyeget terítettek az utakra. Ott ültem a padon, a kabátomat szorosan magam köré húzva. A botom a térdemnek támasztva pihent.
Egyszer csak halk, csoszogó lépéseket hallottam. Egy idős hölgy közeledett, kezében egy kis papírzacskóval. Lassan, óvatosan leült a padom másik végére. Nem néztem rá azonnal, csak a perifériás látásomból érzékeltem, hogy egy szürke szövetkabátot visel.
A hölgy kinyitotta a zacskót, és apró kiflidarabokat kezdett dobálni a kacsáknak. Eközben, szinte csak magának, nagyon halkan dúdolni kezdett egy régi dallamot.
„Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom…”
A szívem egy pillanatra kihagyott egy ütést. Ezt a dalt Annával énekeltük mindig, amikor a falu melletti pataknál játszottunk. Lassan felé fordítottam a fejem.
Az asszony haja hófehér volt, kontyba fogva. Az arca tele volt az élet finom, pókhálószerű nyomaival. És a nyakában… a nyakában egy megfakult, de még mindig felismerhetően búzavirágkék selyemsál pihent.
A torkom összeszorult. Megköszörültem, de a hangom így is rekedt volt, mint a reszelő. – Bocsásson meg, asszonyom… – szólaltam meg. A hölgy összerezzent, és felém fordult. A tekintete találkozott az enyémmel. Kék volt a szeme. Ugyanaz a mély, tiszta kék, amit hetvenöt évig kerestem minden arcban.
– Igen? – kérdezte udvariasan, de a hangjában volt egy enyhe remegés. Talán a hideg, talán az öregség miatt. – Ezt a dalt… – nyeltem egy nagyot, mert éreztem, hogy a könnyek gyűlni kezdenek a szememben. – Ezt a dalt egy kislány énekelte nekem, nagyon régen. 1951 nyarán. Az asszony keze megállt a levegőben. A kiflidarabka kiesett az ujjai közül, egyenesen a sárba. Pislogott párat, és az a mosolygós, meleg tekintet, amire oly régóta vártam, hirtelen tágra nyílt.
– Ki… ki tetszik lenni? – suttogta. Az egész teste megfeszült. Lassan, nagyon lassan felé nyújtottam a reszkető, öreg, májfoltos kezemet. – Én egy kisfiú voltam, aki a szekér után futott. És aki megígérte, hogy bárhová visznek, megtalál.
Az asszony ajka megremegett. A szemében hirtelen megcsillantak a könnyek, és ahogy az arca eltorzult a sírástól, abban a pillanatban a nyolcvanhét évnyi távolság, a ráncok és az ősz haj eltűnt. Újra a tizenkét éves lányt láttam magam előtt.
– Józsi…? – A nevem úgy hagyta el a száját, mint egy ima, amit évtizedek óta mondogatott. – Én vagyok, Anna. Én vagyok – sírtam el magam én is. – Hetvenöt évig kerestelek.
Anna nem törődött a kacsákkal, nem törődött az arra sétáló fiatalokkal. Megragadta a felé nyújtott kezemet mindkét kezével, és a mellkasához szorította. – Azt hittem, sosem találkozunk már… – zokogta, miközben a könnyeim az ő kezére hullottak. – A szüleim Kanadába vittek. Csak tíz éve költöztem haza, miután megözvegyültem. De soha, egyetlen napra sem felejtettelek el, Józsi. Mindig ezt a sálat hordtam. Mindig.
Lassan közelebb csúsztam hozzá a padon. Nyolcvanhét évesen az ember már nem tesz hirtelen mozdulatokat, de ahogy átöleltem a vállát, és ő a mellkasomra hajtotta a fejét, úgy éreztem, soha életemben nem voltam még ilyen erős.
– Most már itt vagyok, Anna – suttogtam a hajába. – És megígérem… megígérem, hogy most már soha, de soha többé nem engedem el a kezed.
Ő felnézett rám, a búzavirágkék szemeivel, amik még mindig ugyanúgy nevettek, mint régen, és elmosolyodott. – Megtaláltál, Józsi. Végre megtaláltál.
Ott ültünk a padon, két öregember, kéz a kézben, miközben az őszi szél csendesen fújta le a sárga faleveleket a fákról. Nyolcvanhét évet kellett várnom rá. De abban a pillanatban tudtam: minden egyes perce megérte.
