Történetek
91 éves vagyok, a családom kitagadott, mert nem akartam öregotthonba menni! Most borzalmas híreket kaptam
Minden egyes téglát a saját két kezemmel raktam le ebben a házban. 1965 tavaszán kezdtük a feleségemmel, Ilonával; a maltert vödrökben hordtam fel a létrán, a tetőgerendákat ácsoltam, ő meg a kis kerti sámliról törölgette az izzadságot a homlokomról, miközben a pocakjában rugdosott a lányunk.
Kilencvenegy éves vagyok.
A bőröm pergamen, az ujjaim bütykösek, a térdem minden lépésnél sajog, de amikor végighúzom a tenyerem a konyha fehérre meszelt falán, még mindig érzem a fiatalságom melegét.
Tizenöt évvel ezelőtt a családom ezen a falon törte szét a lelkemet.
Ilona halála után nem telt el fél év, és a két gyerekem – Péter és Klára – leültetett a vasárnapi asztalhoz. Nem vigasztalni jöttek.
– Apa, lássuk be, nem bírod már ezt a hatalmas portát – mondta akkor Péter hidegen, elém tolva egy kávét. – A telek a tópart közelében legalább hatvanmilliót ér. Eladjuk, elosztjuk háromfelé, te pedig beköltözöl a megyeszékhelyi idősek otthonába.
Ott orvos van, társaság, nem vagy senki terhére.
– De hisz én ide tartozom, fiam – válaszoltam remegő hangon. – Itt született a húgod, itt halt meg az anyátok a karjaimban. Amíg a két lábamon állok, és fel tudom vágni a fát, addig ebből a házból csak a temetőbe megyek.
Klára akkor rám ripakodott, az arca eltorzult a kapzsiságtól:
– Te egy önző vénember vagy! Megtehetnéd, hogy segítesz a gyerekeidnek, elindítod az unokáidat, te meg inkább ráülsz erre a rohadt kőrakásra! Dögölj meg itt egyedül, ha neked ez kell!
Aznap este mindketten becsapták mögöttem a kaput. Péter azóta felém sem nézett.
Kitagadtak a saját véreim, idegenként beszéltek rólam a faluban, azt terjesztve, hogy a vén bolond megőrült, és magára zárta az ajtót.
Csak Klára bukkant fel újra az elmúlt évben. Hirtelen megváltozott a hangja; kéthetente hozott egy kis levest, megkérdezte, hogy szolgál az egészségem. Én balga, naiv vénember, azt hittem, Isten meglágyította a szívét, mielőtt végleg lehunyom a szemem.
Aztán elérkezett a mai csütörtök.
Klára korán reggel érkezett, idegesebben, mint máskor. Egy vastag, fekete bőrtáskát tett le az előszoba asztalára.
– Apa, főzök egy teát, de előbb kimegyek a kertbe elszívni egy cigarettát és telefonálok – vetette oda sietősen, majd kilépett a verandára.
A kabátja zsebéből kihullott egy összehajtott papírlap, egyenesen a lábam elé. Lehullott a linóleumra, és szétnyílt. Lehullott a bütykös kezem is érte. Ahogy felvettem és a szemüvegem mögé igazítottam, megállt bennem az ütő.
Egy hivatalos bírósági és orvosi határozat volt. Az én nevem állt a fejlécen: Cselekvőképességet kizáró gondnokság alá helyezés és azonnali, zárt intézeti elhelyezés elrendelése.
A kezem úgy kezdett remegni, hogy a papír zörgött a csendben. Előbbre lapoztam a táskából kilógó dossziéban.
Egy pszichiátriai szakvélemény feküdt alatta – egy orvos aláírásával, akit soha életemben nem láttam.
Az állt rajta feketén-fehéren: Súlyos fokú, előrehaladott demencia. Ön- és közveszélyes magatartás. Tájékozódási képességét teljesen elveszítette, nem ismeri fel a hozzátartozóit, a gázt megnyitva hagyja.
Megdermedtem. Minden szavam, minden ép gondolatom tiszta volt, a kertem rendezett, a számláim az utolsó fillérig befizetve – és ez a papír egy tehetetlen, félkegyelmű roncsnak festett le.
De a borzalom még csak ezután jött.
A lapok alatt egy adásvételi előszerződés lapult. A házamat – az életemet – Klára mint kijelölt gondnok már eladta egy építési vállalkozónak, aki egy héten belül buldózerekkel akarta letarolni a telket.
A nyitott ablakon át ekkor behallatszott Klára fojtott, kemény hangja a teraszról:
– Igen, Tamás, nálam vannak az aláírt papírok. Hétfő reggel nyolckor jön a betegszállító.
Igen, intézd el, hogy kapjon valami nyugtatót az útra, nem hiányzik, hogy cirkuszt csináljon a szomszédok előtt. Tudod, milyen makacs volt mindig.
– … – hallatszott a telefon túlsó végéről egy tompa férfihang.
– Dehogy hozzuk el a holmiját! – csattant fel Klára a fülem hallatára. – Két hét múlva úgyis jönnek a munkagépek, mindent felaprítanak a szeméttelepre.
A szociális otthon elfekvő részlegébe dugjuk be, a zárt osztályra.
Az orvos ismerősöm megmondta: ebben a korban, ilyen erős gyógyszerezés mellett három hónapnál tovább úgysem húzza. Csak utaljátok át a vételár fennmaradó részét, a hitelem a torkomig ér!
A telefon kattant.
Úgy éreztem, mintha valaki egy jégcsapot döfött volna a hátamba.
Nem a halálfélelem volt az. Kilencvenegy évesen az ember már megbarátkozik a mulandósággal.
A tőr a saját vérem felől érkezett. A kislányom, akit a nyakamban cipeltem a búcsúba, akinek a biciklijét szereltem, akit még a testvére gyűlöletétől is védtem a lelkemben… élve eltemet egy zárt intézetbe, és leöleti az orvosokkal, csak hogy pénzzé tegye a szülői házát.
A léptei megcsikordultak a küszöbön. Belépett a konyhába, a hamis, mézesmázos mosolyával, amit az elmúlt hónapokban rám erőltetett.
– Na, apa, mindjárt kész a… – kezdte, de a szó a torkán akadt.
Ott ültem a viaszosvászon asztalnál. A papírok kiterítve feküdtek előttem, a kezem a nyitott dosszién pihent.
Klára arca hirtelen szürkévé, viaszossá vált. A tekintete a papírokra, majd az arcomra tévedt.
– Apa… te… te belenéztél a holmimba? – kérdezte, és a hangja bizonytalanul megbicsaklott.
– Nem a te holmidba néztem bele, lányom – mondtam. A hangom nem remegett. Meglepően csendes voltam, olyan végtelen, mély nyugalmat éreztem, amilyet csak az emberi csalódás legmélyebb bugyraiban talál az ember. – A saját halálos ítéletemet olvasom.
– Add ide azokat a papírokat! – lépett felém agresszívan, és ki akarta rántani őket a kezemből.
– Ne merj hozzám nyúlni! – emeltem fel a tekintetem, és olyan erővel néztem a szemébe, hogy megtorpant. – Nem vagyok demens, Klára. A fejem tisztább, mint valaha. Hétfő reggel nyolc óra, betegszállító, zárt osztály, erős nyugtatók… mindent hallottam az ablakon át.
Klára arca megrándult. A bűntudat egyetlen villanására sem volt képes; a maszk lehullott, és a helyét átvette a vegytiszta, gyűlölködő düh.
– Akkor legalább nem kell tovább játszanom ezt a hülye komédiát! – sziszegte, és két kézzel rátámaszkodott az asztalra, fölém tornyosulva. – Tizenöt éve könyörgünk neked, te önző vénember! Tizenöt éve rohadunk a hitelekben, miközben te itt ülsz egyedül egy négyszobás házban, és virágokat ültetsz! Nekem nincs időm megvárni, amíg te méltóztatod magad száz évig élni! Nekem most kell a pénz! A bank elviszi a lakásomat, érted ezt?!
– És az ára az én életem? – kérdeztem halkan, felnézve rá. – Be akartál záratni egy ágyhoz kötözve, kábultan, hogy a falat kaparjam a halálomig? Hát ennyit ért az anyád emléke? Ennyit értem én?
– Te sosem szerettél minket! – kiáltotta hisztérikusan. – Csak ezt a házat szeretted! Hát most elveszítem a fejed felől! A papírok érvényesek, a bíró aláírta, a hétvégét még itt töltheted, de hétfőn visznek, és senki sem fog hinni neked! A világ szemében te csak egy zavart, leépült öregember vagy!
Lassan felálltam. A lábam sajgott, a hátam meggörnyedt, de kihúztam magam, amennyire csak a kilencvenegy évem engedte. Odaléptem a falikúthoz, megtámaszkodtam, majd a zsebembe nyúltam, és elővettem a telefonomat.
– Tudod, Klára – mondtam, miközben felmutattam a kis fekete készüléket –, lehet, hogy öreg vagyok. De nem vagyok ostoba. Amikor megláttam a papírt a földön, és kimentél a teraszra ordibálni a telefonba… felhívtam a falugondnokot. És nyitva hagytam a vonalat.
Klára szeme elkerekedett a rémülettől.
– Mit… mit csináltál?
– A falugondnok az unokaöccse a járási rendőrkapitánynak – folytattam lassan, kimérten. – És végighallgatta minden egyes mondatodat. A szándékos gyógyszerezést, a hamisított orvosi papírokat, a zsarolást, mindent. Hallotta, ahogy a saját apád meggyilkolását tervezed meg a pénzért.
Ebben a pillanatban a kertkapu nagy csikorgással kitárult. Nehéz léptek zaja verte fel a kavicsos udvart. Klára az ablakhoz kapta a fejét, és az arca kísértetiesen elfehéredett. A kapun át két egyenruhás rendőr és a falu idős, megbízható körorvosa lépett be, határozott léptekkel közelítve a bejárati ajtóhoz.
– Apa… kérlek… – suttogta Klára, és a hangjában hirtelen megjelent a kétségbeesett könyörgés. A térde megroggyant, és megpróbálta megfogni a kezemet. – Apa, tönkreteszed az életemet! Börtönbe fognak zárni!
Húztam egyet a levegőn, és lassan, méltósággal elhúztam a kezemet az övétől. A szívemben már nem volt harag. Csak a végtelen, sötét csend, amit a halál hoz magával.
– Nem én teszem tönkre, kislányom – mondtam, miközben az ajtó kopogott. – Te tetted tönkre magadat azon a napon, amikor a pénzt választottad a szíved helyett. Menj. És amíg élek, ne merj többé a szemembe nézni.
A rendőrök beléptek, a hangok elnyomták a konyha csendjét, Klárát pedig kivezették a házból. Nem néztem utána.
Odaléptem az ablakhoz, pontosan oda, ahol egykor Ilonával álltunk a csupasz téglafalak között, és néztük a lehulló hópelyheket. Megérintettem a hideg üveget. Egyedül maradtam. De a házam még állt, a méltóságom tiszta maradt, és tudtam: amíg az utolsó leheletem el nem hagy, ez a porta az én váram marad.
