Cikkek
Ma fizetsz érte, régen kínzásra használták: a futópad sötét és fájdalmas titka
Ha érezted már azt a pokoli égést a vádlidban a konditeremben, miközben a futópadon izzadva, levegő után kapkodva másodpercenként nézted az órádat, hogy mikor lesz már végre vége, nyugi, egyáltalán nem vagy egyedül. Sokan egyenesen kínzásnak élik meg a monoton kardiót. De mi lenne, ha elárulnám: az érzéseid történelmileg teljesen megalapozottak? Készülj fel egy komoly agyzsibbadásra, ugyanis azt a gépet, amiért ma ezrek fizetnek havidíjat, eredetileg szó szerint brutális börtönbüntetésre és kínzásra találták fel!
A 19. századi börtönök sötét találmánya
A 19. század elején az angol börtönrendszer finoman szólva is reformra szorult. A túlzsúfolt, sötét fegyintézetekben a rabok többnyire csak a celláikban unatkoztak, ami gyakori lázadásokhoz és erőszakhoz vezetett. A hatóságok valami olyasmit kerestek, ami fizikailag teljesen lefárasztja az elítélteket, de egyben hasznot is hajt a társadalomnak.
Ekkor lépett a képbe Sir William Cubitt, egy leleményes mérnök, aki 1818-ban feltalálta az úgynevezett „taposókereket” (angolul: treadwheel). Ha most egy modern, digitális kijelzős fitneszgépre gondolsz, nagyon tévedsz. Cubitt találmánya egy hatalmas, fából és vasból készült, széles hengeres szerkezet volt, amelynek a palástjára hosszú lépcsőfokokat erősítettek.
Lépcsőzés a semmibe, napi 8 órában
A rendszer végtelenül kegyetlen volt. A rabokat felsorakoztatták a hatalmas gép mellett, ahol meg kellett kapaszkodniuk egy felső korlátban. Amikor a henger elindult, az elítélteknek folyamatosan lépkedniük kellett felfelé a fokokon, nehogy lezuhanjanak. Ez lényegében egy véget nem érő, kimerítő lépcsőzés volt a semmibe.
Az elítéltek naponta 6-8 órát töltöttek a gépen, miközben a folyamatos forgás energiáját a börtönök vizet szivattyúzó vagy gabonát őrlő malmok meghajtására használták (innen ered a futópad angol neve: treadmill, azaz taposómalom). Az egyhangú, brutális fizikai munka elsődleges célja azonban nem a haszonszerzés volt, hanem az, hogy fizikailag és lelkileg is teljesen megtörje a rabok szellemét.
Oscar Wilde és a betiltott kínzóeszköz
A szerkezet annyira hírhedtté és rettegetté vált, hogy a korabeli igazságszolgáltatás előszeretettel alkalmazta a legnevesebb foglyokon is. Amikor a legendás írót, Oscar Wilde-ot 1895-ben kétéves börtönbüntetésre ítélték, a readingi fegyházban őt is kíméletlenül ráállították a taposókerékre. Wilde-nak napi több ezer lépést kellett megtennie ezen a pokoli eszközön, ami az amúgy is gyengélkedő egészségét és a lelkét is véglegesen megnyomorította.
Az évtizedek múlásával azonban egyre többen emelték fel a hangjukat a brutális gépezet ellen. A társadalom kezdte felismerni, hogy a módszer egész egyszerűen embertelen. Végül 1898-ban az angol börtönhatóságok hivatalosan is túlságosan kegyetlennek minősítették, és végleg betiltották a taposókerekek használatát.
A fitneszipar legnagyobb iróniája
A gép ezután évtizedekre a feledés homályába merült, mígnem a 20. század közepén az orvosok és a mérnökök újra elő nem vették, hogy modernizálva egészségügyi és kardiológiai tesztekre használják. A többi pedig már történelem.
A sors (és a fitneszipar) legnagyobb iróniája, hogy az a szerkezet, amely elől a 19. században a rabok sírva menekültek volna, ma a milliárdos wellness iparág egyik legfontosabb alappillére. Az egészségtudatos emberek ma már önként, dalolva és kemény tízezreket fizetve járnak a konditermekbe, hogy pontosan ugyanazt a mozgást végezzék, amit egykor a legkeményebb büntetésnek szántak.
Szóval legközelebb, amikor a futópadon izzadva azon gondolkodsz, hogy ez felér egy kínzással, nyugtasd magad azzal a tudattal: a 19. században ezért még gabonát is kellett volna őrölnöd!
