Állatok
A férfi észreveszi, hogy a kutyája a csatornát bámulja, közelebb megy és gyerek sikolyokat hall odalentről
Egy kávézótulajdonos két fiatal fiúra bukkan, miután kutyája egy csatornarácshoz vezeti őt. Vajon erőfeszítései, hogy megmentse őket és megváltoztassa az életüket, meghozzák gyümölcsüket?
Carl nagyapja a nyolcvanas évek elején az alapoktól építette fel a kávézót. Ezután Carl apjára, majd Carlra szállt. Az évek során Carl nemcsak az étkezdét tartotta fenn, hanem azt a hagyományt is, hogy a vendégeket egy bundás baráttal köszönti.
Így minden reggel, amikor Carl megérkezett a kávézóba, házi kedvencét, Jacket egy székhez kötötte a bejárati ajtó közelében, ahol a kutyust elhalmozták a vendégek simogatással, puszival és öleléssel.
Arról nem is beszélve, hogy ez egy olyan üzleti stratégia volt, amely több vendéget vonzott a kávézóba. Ki ne szeretne egy kutyát, amikor kedvenc péksüteményei és kávéja után néz!
Ez a nap sem volt másképp. Carl egy székhez kötötte Jacket, a kávézó bejáratán lévő táblát “nyitva” feliratra fordította, és a kötényt a derekára kötötte. Ahogy a vásárlók megérkeztek, Jacket simogatva és a mancsait rázva üdvözölték. De Jack a csatornarácsot bámulta ahelyett, hogy a látogatókra figyelt volna…
“Jól vagy, Jack?” – Carl odaszólt a kutyának, miközben frissen sült kenyeret csomagolt egy vásárlónak. Jack most először nem válaszolt Carlnak, és továbbra is csak kifelé bámult.
“Hé, pajti, mi a baj?” – kérdezte, mikor a vevő elment. Mielőtt azonban választ kaphatott volna, újabb vásárlók érkeztek..
A következő két napban Carl észrevette, hogy Jack mindig megállt a kávézó melletti csatornánál, és bekukucskált a rácson keresztül. Elhessegette a dolgot.
Carl megrántotta Jack pórázát, de a kutya nem volt hajlandó megmozdulni. A csatornarácsot karmolta, mintha lenne benne valami. “Gyere, elkésünk!” mondta Jack dühösen. “Itt hagylak, ha nem jössz velem!”
Carl figyelmeztetése ellenére Jack nem volt hajlandó megmozdulni.
“Rendben! Csak maradj itt!” – Carl feladta, és elsétált, Jack pórázát a földre dobva. A kutya azonban üldözőbe vette, és a csatornához kezdte rángatni.
“Hagyj békén, Jack!”- motyogta Carl, miközben kirántotta az ingét a kutya szorításából. “Késésben vagyok! Ha te…”
Ekkor egy hang vonta el Carl figyelmét. “SEGÍTSÉG!!”
“SEGÍTSÉG!” – ezúttal egy másik hang visszhangzott Carl körül, és ekkor döbbent rá, honnan jön a zaj. Odarohant a csatornához, és a fülét a rácshoz szorította.
“Van bent valaki?!” – kiáltotta.
Válaszul Carl két sikolyt hallott, amelyek egybehangzóan segítségért könyörögtek, és egyértelmű volt, hogy két gyerekhez tartoztak. Megrémítette, hogy hangoknak elhaló ereje volt, mintha bármelyik pillanatban eltűnhetnének.
Carl pánikba esett. “Srácok, tartsatok ki, rendben? Hívok valakit, hogy segítsen!” – kiabálta a csatornarácson keresztül, miközben remegő kézzel elővette a telefonját.
“Kérem, segítsen!” – kiáltotta még egyszer utoljára az egyik hang, mikor minden elcsendesedett.
Carl tárcsázta a 911-et, és percekkel később már tűzoltók léptek be a csatornába. Képzeljék el Carl megdöbbenését, amikor a tűzoltók nem egy, hanem két fiút mentettek ki, akik rothadó vízben, algában és szennyvízszemétben áztak.
A gyerekeket a kórházba szállították. Napokkal később Carl megtudta, milyen szörnyű életet éltek.
Carl nem tudta, mit tegyen. A kórházban várakozott a gyerekekkel, mivel nem tudta, kivel vegye fel a kapcsolatot. A gyerekeknél nem volt semmi. Se telefon, se volt pénz, és semmi sem utalt arra, hogy kik ők. Hogyan kerültek a csatornába?
Attól a naptól kezdve Carl naponta meglátogatta a gyerekeket, Jacket pedig egy szomszédjánál hagyta. Egy szép napon a két gyerek magához tért, és szerencsére Carl ekkor is a kórházban volt. Ki akarta hívni a rendőrséget, de előbb találkozni akart a gyerekekkel.
“Hogy kerültetek a csatornába?” – kérdezte a kórházban a szomszédos ágyakon fekvő két fiút. Azt mondták, hogy Timnek és Harrynek hívják őket, és hogy testvérek, Tim volt a fiatalabb.
“Mi… mi bent ragadtunk, miközben a cicát mentettük” – vallotta be Tim. “Köszönjük, hogy segített nekünk…”
“Megtaláltátok a macskát?” – kérdezte Harry, és Carlra nézett, majd megforgatta a szemét, és elfordította a tekintetét. “Nem baj, ha nem találtátok meg. Majd én megtalálom!”
“Nos, srácok” – mondta Carl. “Nem találtam sem a cicát, sem senki mást rajtatok kívül, és meg kell adnotok a szüleitek telefonszámát, hogy felhívhassam őket, rendben?”.
“Nem kell ezt tenned!” – mondta Harry. “Haza tudunk menni egyedül is! Apa mindig elfoglalt! És anya… ő meg nincs velünk!”
“Elfoglalt? Hé, figyelj rám! Nincs olyan szülő, aki annyira elfoglalt lenne, hogy ne törődne a gyerekeivel, oké? Ha így van, akkor nem szülők.”
Tim szemei könnybe lábadtak. “A kórház pénzt kérne.” – tette hozzá. “Apa nem fogja kifizetni, és itt hagy minket. Vagy eltűnik, hogy ne kelljen fizetnie. Nekünk meg nincs pénzünk.”
“Fogd be, Tim! Nincs szükségünk egy idegen segítségére!” Mondta Harry. “Nincs szükségünk a segítségedre, Carl!”
“Woah, woah, srácok, emiatt nem kell aggódnotok, rendben? Majd én elintézem a számlákat. Holnap hazamegyünk. Hazaviszlek titeket. Rendben?”
“Ahogy mondtam, nincs szükségünk a segítségedre!” – vicsorgott Harry. “Tim gyenge, ezért nem gondolkodik, mielőtt segítséget kérne! Én nem vagyok olyan gyenge, mint ő, és tudok gondoskodni róla és magamról is.”
“Nos, haver” – mondta Carl. “Hazaviszlek titeket, mert nem hagyhatlak titeket egyedül. Vagy felhívjátok apátokat, vagy hagyjátok, hogy hazavigyelek titeket, és…”
“Kell egy telefon” – vágta félbe Harry.
Carl felsóhajtott, és elővette a zsebéből a telefonját. “Tessék.”
Harry többször is tárcsázta az apját, Davidet, de minden hívás válasz nélkül maradt. Így másnap Carl hazavitte a fiúkat.
Carl azonban el sem tudta képzelni, mi vár rá. Mikor megérkezett a fiúk otthonába, meglepődve látta, milyen szörnyű körülmények között éltek. A házuk öreg volt, és úgy tűnt, mintha már régóta nem lakott volna ott senki.
Az asztalt koszos edények borították, és a szemetes is túlcsordult. A hűtőben nem volt étel, és a kanapé körül szanaszét hevertek az állott pizzás dobozok.
Harry elkezdte takarítani a kanapét.
“Harry…” mondta Tim. “Elmondjuk Carlnak?”
“Fogd be, Tim!” – Harry sziszegett. “Nem kell tudnod, hol van apa! Csak tűnj el!”
“És hagyjalak itt titeket? Mi folyik itt, Harry? Hol a fenében van az apád?” – Carl ezúttal felemelte a hangját, és Tim összerezzent. “Apa nem…”
“Tim!” – Harry felsikoltott. “Azt mondtam, fogd be!”
Carl sóhajtott egyet. “Oké, ha nem akarod elmondani, az rendben van. Biztos vagyok benne, hogy a rendőrök kíváncsiak lennének arra, hogy két kisgyerek hogyan él túl egyedül egy mocskos házban, ahol nincsenek felnőttek!”
Carl ekkor elővette a telefonját, és tárcsázni kezdte a 911-et.
“Mi az? Csak nem akartál mondani valamit?” -kérdezte Carl, a telefont most már a füléhez szorítva.
“Kérlek, Carl, hagyd abba! Kérlek! El fogják vinni Timet! Elég!”
Carl letette a telefonját, és értetlenül bámult a fiúkra.
“Új családhoz küldik, és egyedül lesz. Ne csináld ezt, kérlek!” – mondta Harry, majd fiú sírásban tört ki.
“Hé, Harry, el kell mondanod, mi folyik itt, jó? Nézd, én csak segíteni akarok neked. Ha elmondod, mi a baj, találunk megoldást, és te és Tim rendbe jöttök. Senki nem megy sehova, oké?”
Amikor Carl megvigasztalta Harryt, és elmondta neki, hogy őszintén segíteni akar neki, a kisgyerek elkezdte leírni, milyen szörnyű az életük, mióta rákban elvesztették az édesanyjukat. Harry bevallotta, hogy édesanyjuk a megfelelő kezelés hiánya miatt halt meg.
Az anyjuk halála után az apjuk, David teljesen megváltozott. Nem törődött velük, és nem dolgozott. Napokra eltűnt, és reggelente furcsa órákban tért haza. A fiúk féltek tőle, és soha nem mondtak neki semmit, még akkor sem, ha szükségük volt valamire.
Harry és Tim nem jártak iskolába. Miután az anyjuk meghalt, az apjuk nem fizette az oktatásukat. Harry tudta, hogy ha valaki elmondja a zsaruknak, hogyan éltek, a szociális szolgálat nevelőszülőkhöz adná őket, és végül elválasztanák őket egymástól. Ezt nem akarta, hiszen nem akarta elveszíteni Timet.
Így hát, hogy megvédje öccsét, Harry habozott, hogy bárkinek is elmondja, hogyan éltek. Nem sokkal azelőtt, hogy Carl rájuk talált, egy cica után futottak, akit örökbe fogadtak, miután az utcán találtak rá. Sajnos a csatorna nem volt lefedve, és csapdába estek, miután leereszkedtek, hogy megmentsék a cicát.
Így az első dolga az volt, hogy kitakarítsa a házukat. Kivitte a szemetet, kitakarította a konyhát és a nappalit, és pizzát és italt rendelt a két fiúnak. Aznap nem nyitotta ki a kávézóját, mert semmi sem volt fontosabb számára, mint segíteni ezeknek a fiatal fiúknak.
Miután befejezték a takarítást, Carl és a fiúk együtt vacsoráztak, amikor meghallották, hogy nyílik a bejárati ajtó. Mindannyian talpra ugrottak, amikor észrevették Davidet. Otthon volt, és dühös volt Carlra.
“Ki a fene vagy te? Mi folyik itt?” – kérdezte a fiúkra pillantva. Tim és Harry megijedt, és Carl mögé bújtak.
“Ne húzd fel magad, David! Csak segítettem a gyerekeknek!” – mondta Carl, és odalépett hozzá.
“És miből gondolod, hogy besétálhatsz a házamba, és azt csinálhatsz, amit akarsz? KIFELÉ!”
“Micsoda?”
“Azt mondtam, Kifelé! Akarod, hogy hívjam a zsarukat? Elegem van abból, hogy ezekkel a szörnyetegekkel foglalkozzak! És mi a helyzet a kötésekkel a fejeteken, uh? Megint megvakarta és megsebesítette magát?”
“Elég! A gyerekeid egy macskát akartak megmenteni, és beleestek a csatornába! Hol voltál egész idő alatt? Nem voltál ott a gyerekeid mellett, amikor szükségük volt rád! Szóval, ha hívod a zsarukat, David, megvádolnak gyermekelhanyagolással és bántalmazással!”
David felsóhajtott. “Hát legyen!” – mondta, és tárcsázott.
“Legalább jobb életük lesz! Kimerültem, és megérdemlem, hogy a pokolban rohadjak. Még csak jó apa sem vagyok! Szörnyű férj voltam, és szörnyű ember vagyok! Elvesztettem a munkámat, és azóta sem tudtam újat találni..”
Carl meglepődött, amikor David zokogni kezdett, mint egy gyerek.
Mivel Davidet a felesége elvesztése megviselte, nem tudta rávenni magát, hogy dolgozni menjen. Ivott, hogy elfelejtse a problémáit, de ettől csak rosszabb lett. Nem tudta szeretni a gyerekeit, mint régen, és megvetette magát, amiért pocsék apa volt.
“Miért nem kértél segítséget senkitől?”
“Mit gondolnának rólam? FÉRFI VAGYOK, és nem kérhetek segítséget!”
“Szó sem lehet róla, haver! Ez egy sztereotípia, David” – veregette meg Carl gyengéden David vállát. “Ha valaki felé nyújtod a kezed, az nem jelenti azt, hogy gyenge vagy. Valójában ez annak a jele, hogy elég erősnek tartod magad ahhoz, hogy kifejezd a gondolataidat és segítséget kérj. Mindannyiunknak szüksége van egy vállra, amin kisírhatjuk magunkat a nehéz időkben. Hé, mi lenne, ha segítenék neked?”
Carl elmosolyodott. “Fel a fejjel, ember! A világon nincsenek idegenek! Mindannyiunknak szükségünk van egymásra. A fiaidnak szükségük van rád. Össze kell szedned magad az ő érdekükben.”
És Carl betartotta az ígéretét. Segített Davidnek visszaszerezni az életét azzal, hogy segített neki munkát találni, és bemutatta egy terapeuta barátjának.
Néhány hónap múlva David visszatért Carlhoz Timmel és Harryvel, valamint az elvesztett cicával. Míg Jack nem tudta abbahagyni a cica utáni száguldozást, David megköszönte Carlnak, hogy megváltoztatta az ő és a fiai életét.
Mit tanulhatunk a történetből?
- Ezen a világon mindannyiunknak szüksége van valakire. Carl segítsége lehetővé tette David számára, hogy visszanyerje az életét, és jobb apává váljon.
- A gyermekeknek okozott károkat soha nem lehet visszacsinálni, ezért ha veszélyben lévő gyermeket látsz, kérlek, segíts nekik. Carl segítségének köszönhetően Harry és Tim kihúzta magát egy nyomorúságos életből.
Oszd meg ezt a történetet családoddal és barátaiddal. Lehet, hogy feldobja a napjukat és inspirálja őket.
Ezt a cikket a mindennapi életéből vett történetek ihlették, és egy profi író írta. A nevekkel és/vagy helyszínekkel való bármilyen hasonlóság pusztán a véletlen műve. Minden kép csak és kizárólag illusztrációs célokat szolgál.
