Történetek
A férjem meghalt autóbalesetben, amikor terhes voltam. Most 3 évvel később kirándulni mentünk a lányommal, és a volt férjem hasonmását láttam meg
Három évig minden egyes este megsimogattam a kislányom, Maja homlokát, és ha a göndör tincsei közé fúrtam az arcom, azt suttogtam neki: „Apukád a legbátrabb, legcsodálatosabb ember volt a világon. Fentről vigyáz rád, kicsim.”
Tizenhat hetes terhes voltam aznap a jeges decemberi estén, amikor a rendőrök becsöngettek a budai lakásunkba. Azt mondták, Dániel autója megcsúszott az M7-esen, átszakította a szalagkorlátot, és a mélybe zuhanva azonnal kigyulladt.
A roncsból alig maradt valami. Egy összeolvadt platina karikagyűrű, egy eldeformálódott óra és egy megégett tárca – ezeket adták át egy műanyag tasakban.
A holttest azonosíthatatlan volt, a fogászati karton és a roncsok alapján zárták le az ügyet. Zárt koporsós temetés volt. Ott álltam a domborodó hasammal a szakadó havas esőben, fekete fátyol mögött zokogva, miközben a családi barátok azt suttogták: „Milyen kegyetlen a sors, szegény Dániel sosem láthatja meg a saját lányát.”
Aztán eljött az a márciusi tavasz. Maja már két és fél éves volt, cserfes, eleven, csillogó szemű kislány.
A nővérem, Nóra addig könyörgött, amíg be nem adtam a derekam: el kell utaznom valahova, ki kell szakadnom a gyász fojtogató mocsarából. Egy brazíliai társasutat választottam, Rio de Janeirót, mert úgy éreztem, a napfény, az óceán és az ezer színű kavalkád talán elűzi a lelkemre telepedett szürkeséget.
A harmadik napon a Santa Teresa negyed egyik macskaköves, pálmafákkal árnyékolt teraszán ültünk. Maja egy mangófagyit kanalazott, a szája csupa sárga maszat volt.
– Anya, nézd! A sárga villamos megint csilingel! – mutatott le az utcára a ragacsos kis ujjával.
– Látom, szívem – mosolyogtam rá, és egy szalvétával megtöröltem az állát. – Szép, ugye?
– Nagyon! Majd megmutatjuk apának is a fényképen?
A torkomba gombóc ugrott, mint mindig, ha szóba hozta.
– Meg, kincsem. Megmutatjuk.
Ekkor egy nevetés ütötte meg a fülemet. Nem egy hétköznapi nevetés: egy mély, kissé reszelős, kettős tónusú bariton, ami azonnal véget ért egy rövid, orrhangú horkantással. Az a nevetés, amit hét éven át minden reggel hallottam a kávéfőző mellett.
Megdermedtem. A hideg futott végig a gerincemen a harmincfokos hőségben.
Lassan, mintha egy láthatatlan kéz kényszerítené a fejemet, a terasz túlsó vége felé fordultam. Egy lugas alatt, a fehér kovácsoltvas asztalnál egy férfi ült. Elegáns, világoskék vászoninget viselt, napszemüveget, a haja a halántékánál finoman őszült, a bőre mélybarna volt a naptól.
Épp bort töltött a vele szemben ülő, ragyogó szépségű brazil nőnek, majd letette a palackot, és önkéntelenül a bal kulcscsontjához emelte a bal kezét. Megdörzsölte. Pontosan úgy, ahogy Dániel tette mindig, amikor megfájdult a nyaka a vezetéstől.
A pohár kiesett a kezemből, és csörömpölve tört szét a kövön.
– Anya? Eltört? – kérdezte Maja ijedten.
Én nem hallottam semmit. Csak a saját szívem dübörgését. Felálltam, az asztalba kapaszkodva.
– Dániel? – suttogtam, de a hangom elhalt a terasz morajában.
Odalépett a pincér, gyorsan szedegetni kezdte a szilánkokat.
– Tudo bem, senhora? Jól van?
– Ki az a férfi? – kérdeztem angolul, remegő ujjal a lugas felé bökve. – Kérem, mondja meg, ki az!
A pincér odapillantott, és udvariasan elmosolyodott.
– Á, a senhor Rossi. Daniel Rossi úr. Egy ingatlancég tulajdonosa itt a hegyen. Helyi törzsvendég.
Daniel Rossi.
A férfi ekkor felállt. Átkarolta a nőt, fizetett a pultnál, majd leballagtak a macskaköves lépcsőn egy fekete, nyitott tetejű kabrió felé. Előrántottam a telefonomat, és remegő kézzel három éles sorozatképet csináltam a profiljáról. Ugyanaz a határozott állkapocs. Ugyanaz a sasorr. Ugyanaz az apró, holdsarló alakú sebhely a bal füle tövében, amit még kamaszkorában szerzett egy biciklibalesetben.
A kezem úgy rázkódott, hogy alig bírtam bepötyögni Nóra számát. Budapesten már este volt.
– Laura? Mi baj van? Történt valami Majával? – szólt bele a nővérem riadtan.
– Nóra… él – mondtam szaggatottan, miközben a kislányomat magamhoz szorítottam a sikátorban.
– Ki él? Miről beszélsz?
– Dániel. Itt van. Rióban. Saját szememmel láttam.
A vonal túlsó végén csend támadt, majd Nóra hangja tele lett mély, aggódó szánalommal.
– Laura, drágám… kérlek, vegyél mély levegőt. Emlékszel, mit mondott a pszichiáter? A poszttraumás stressz… az idegen környezet… belelátsz dolgokat az emberekbe. Dániel meghalt. Te magad temetted el.
– Nem őrültem meg, Nóra! – sikoltottam fel, mire Maja pityeregni kezdett a karomban. – Átküldöm a képeket! Nézd meg őket! Most azonnal nyisd meg az üzenetet!
Pár másodpercnyi néma várakozás következett. Hallottam, ahogy Nóra lélegzete elakad.
– Te jó ég… – suttogta. – De… ez lehetetlen. Ez egy hasonmás. Muszáj, hogy az legyen!
– Nem az. Megdörzsölte a kulcscsontját, Nóra! A sebhely a füle mögött… tudom, hogy ő az! Keresd meg Pétert. Most rögtön.
Péter, Dániel egykori legjobb barátja és a családunk ügyvédje volt. Másfél órával később már hármasban voltunk vonalban. Péter hangja rekedt volt az idegességtől.
– Laura, mit csinálsz ott kint? Milyen fotók ezek?
– Te intézted a hagyatéki eljárást, Péter – mondtam hidegen, kíméletlenül. – Mondd el, miért volt a koporsó lezárva! Miért fogadtátok el a DNS-vizsgálat hiányát?
– Mert a rendőrség azt mondta, a tűz mindent tönkretett! – védekezett Péter, de a hangjában volt egy apró bicsaklás, amit észrevettem. – Laura, a tárcája, a gyűrűje…
– Péter! Ha most azonnal nem mondod el, mi folyik itt, bemegyek a riói magyar konzulátusra és a helyi rendőrségre, és csalásért, holttest eltüntetéséért feljelentést teszek ellened és ellene is!
Hosszú, nehéz csend telepedett a vonalra. Csak az óceán távoli moraját hallottam a szállodai erkélyről.
– Nem tudtam mindent, Laura… esküszöm, hogy nem tudtam mindent! – törte meg a csendet Péter, és a hangja remegett a pániktól. – Csak annyit kért, hogy segítsek a cégét átjátszani egy panamai offshore alapba. Két héttel a baleset előtt. Azt mondta, bajban van az uzsorásokkal.
– Hazudsz.
– Nem hazudok! Aztán jött a hír a haláláról. Később találtam meg a könyvelésében a brazil bankszámlákat. Laura… Dánielnek már négy éve volt egy másik élete. Kint vett villát, bejegyzett egy céget Daniel Rossi néven. Kettős életet élt. Nekem azt mondta a baleset előtt három nappal, hogy te mindent elrontottál azzal a nyomorult gyerekkel!
Úgy éreztem, mintha valaki gyomorszájon vágott volna egy vascsővel.
– Mit… mit mondott?
– Hogy bepánikolt. Nem akart gyereket, nem akart családot, és legfőképp: nem akart válni, mert a te vagyonod és a közös cég fele ráment volna a gyerektartásra, meg az auditra, ami lebuktatta volna a kinti számláit. Azt mondta, a halál az egyetlen tiszta kilépő. Megvette a zárójelentést, vett egy azonosítatlan hullát valami vidéki patológián a cinkosaival… Laura, kérlek, ne menj utána! Ez az ember veszélyes!
Letettem a telefont.
A szobában félhomály volt. Maja az ágyon aludt, a kis plüssmaciját ölelve. Leültem mellé, és néztem a kis orrát, az ajkát, ami kísértetiesen hasonlított arra az emberre, akit három évig szentként gyászoltam. Három évig büntettem magam, amiért nem tudtam megmenteni, amiért nem mondtam elégszer, hogy szeretem. Három évig voltam egy élőhalott, miközben ő a Copacabana felett itta a méregdrága borokat.
Nem volt bennem félelem. Csak egyetlen, jéghideg, acélos akarat.
Másnap reggel megbíztam a szálloda megbízható gyermekfelügyelőjét, hogy vigyázzon Majára a zárt játszószobában. Magamra húztam egy egyszerű fekete ruhát, napszemüveget vettem, és taxit hívtam Santa Teresába, az ingatlanügynökség címére, amit a pincér fecsegett el.
A recepción egy elegáns titkárnő ült.
– Bom dia! – mosolygott. – Segíthetek?
– Daniel Rossi úrhoz jöttem. Budapestről. Kérem, mondja meg neki, hogy a felesége keresi.
A lány arca megrándult, felkapta a telefont, gyorsan hadart valamit portugálul, majd sápadtan rám nézett.
– A harmadik emeleten, a folyosó végén lévő iroda. Várja önt.
Lassan mentem fel a lépcsőn. Minden lépcsőfok egy-egy évnyi poklot jelentett. Amikor benyitottam a tágas, tölgyfaburkolatú, panorámás irodába, a férfi az ablaknak háttal állt. Épp egy cigarettát gyújtott meg.
Megfordult.
Levettem a napszemüvegemet.
Ott állt előttem. Nem kísértet volt. Hús és vér, a szeme körül néhány új ránccal, de ugyanazzal az öntelt, magabiztos félmosollyal, amit valaha úgy imádtam.
– Laura – mondta magyarul. A hangja hideg volt, mint a jégverem. – Hogy a pokolba találtál rám?
– A sárga villamos miatt – feleltem, és a saját hangom nyugodtsága engem is meglepett. – Maja látni akarta a sárga villamost a teraszról.
Dániel szeme egyetlen pillanatra megrándult a név hallatán. Kifújta a füstöt.
– Szóval lány lett.
– Igen. Lány. Két és fél éves. A te szemed van neki, Dániel. És a te neveddel a száján alszik el minden este, mert azt hiszi, egy hős vagy, aki a mennyországból vigyáz rá.
A férfi megrántotta a vállát, odalépett a bárpulthoz, és kitöltött magának egy pohár whiskyt.
– Ne drámázz, Laura. Sosem állt jól. Hogyan jöttél rá? Péter pofázott?
– Megjátszottad a halálodat – léptem közelebb az íróasztalához, és két kézzel rátámaszkodtam. – Egy idegen, megégett holttestet temettem el a te neveddel! Három évig éltem fekete ruhában! Három évig zokogtam a sírodnál, miközben te itt élted a milliomosok életét! Hogy voltál képes erre?!
Dániel lecsapta a poharat az asztalra. Az arca eltorzult, a maszk lehullott róla.
– Hogy voltam képes? Hát nem érted, te szerencsétlen? – sziszegte felém hajolva. – Én soha az életben nem akartam gyereket! Megmondtam neked az elején is! De te nem hagytad abba a könyörgést. Aztán jöttél azzal az átkozott ultrahanggal, és azt hitted, most már sarokba szorítottál! Hogy egy életre magadhoz láncolsz egy pelenkaszagú, unalmas panellakásban!
– Panelben? – meredtem rá elhűlve. – Te milliárdokat loptál el!
– Az az én pénzem volt! – ordította. – Én építettem fel ezt a kinti életet! Ha elválok tőled, a bíróság darabokra szedi a vagyonomat. Felbontják a szerződéseimet, rájönnek a brazil befektetésekre, és a fele a tiéd lett volna! Évtizedekig fizethettem volna neked a gyerektartást a semmiért! Nem voltam hajlandó odaadni a szabadságomat egy olyan életért, amit gyűlöltem volna!
– Hát inkább meghaltál? – kérdeztem halkan, a döbbenettől szinte suttogva.
– Zseniális húzás volt, be kell látnod – mosolyodott el gúnyosan, visszanyerve a hidegvérét. – Senki sem keres egy halottat. A biztosító kifizetett neked ötvenmilliót a baleset után, te megkaptad a házat, én meg megkaptam a világot. Mindenki jól járt.
– Mindenki jól járt? – léptem elé, és hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül, teljes erőmből arcon vágtam.
A pofon akkorát csattant az irodában, hogy a férfi megingott, a cigarettája a szőnyegre esett.
– Te nem vagy ember – mondtam neki, miközben az ujjaim sajogtak az ütéstől. – Egy szánalmas, gyáva patkány vagy. A saját véredet dobtad el egy nyomorult bankszámláért.
Dániel megfogta a vöröslő arcát, a szeme megtelt gyilkos dühvel.
– És most mit akarsz csinálni, Laura? Hm? Elmész a rendőrségre? Azt hiszed, érdekel bárkit is itt egy hisztérikus magyar turista? Itt Gabriel Santillan a nevem. A helyi rendőrfőnök a golfpartnerem. A cégem tiszta, a brazil állampolgárságom törvényes. Ha egy szót is szólsz, olyan gyorsan tűnsz el a favellákban a lányoddal együtt, hogy a nagykövetség a csontjaitokat sem találja meg.
Ránéztem. És abban a pillanatban, ahogy ott állt lihegve, fenyegetőzve, az összes fájdalom, az összes gyász, a három évnyi zokogás és hiányérzet egyszerűen elpárolgott belőlem. Nem maradt más, csak a tiszta, fenséges megkönnyebbülés.
– Nem fogok szólni a rendőrségnek, Dániel – mondtam, és a szám sarkában megjelent egy mosoly.
A férfi meglepődve bámult rám.
– Mi van?
– Azt mondtam, nem szólok senkinek. Nem érsz annyit, hogy akár egyetlen percet is pazaroljak rád az életemből a tárgyalótermekben. Nem érsz annyit, hogy Maja valaha is megtudja, miféle féreg nemzette őt.
– Laura…
– Te nekünk három éve meghaltál – léptem hátra az ajtó felé. – És tudod, mi a legszebb? Hogy igazi halott vagy. Nincsen senkid ezen a világon, aki igazán szeretne. Csak a pénzed van, a hazugságaid, meg ez a nyomorult iroda. Én elmegyek innen, hazaviszem a kislányomat, és boldog leszek. Te meg maradj itt a saját poklodban, és rettegj minden egyes naptól, amikor valaki felismer.
– Laura, ha pénz kell… – nyúlt a zsebébe bizonytalanul. – Meg tudunk egyezni. Kifizetlek. Mennyit kérsz? Százmilliót? Kétszázat?
Megálltam a nyitott ajtóban, és visszanéztem rá.
– Tartsd meg az aprópénzedet a koporsódra, Dániel. Bár ahhoz már szokva vagy.
Kiléptem az irodából, és becsuktam magam mögött az ajtót. Nem futottam. Nyugodt, biztos léptekkel sétáltam le a lépcsőn a ragyogó riói napsütésbe.
Amikor visszaértem a hotelbe, Maja már a lobbiban várt a bébiszitterrel. Amikor meglátott, felragyogott az arca, és apró lábaival szaladni kezdett felém:
– Anya! Anya, rajzoltam egy sárga villamost!
Leguggoltam elé, és olyan szorosan öleltem magamhoz, ahogyan még soha. A kis teste meleg volt, a szíve tisztán és sebesen vert az enyém mellett.
– Gyönyörű, drágám – csókoltam meg a homlokát, és letöröltem az arcomról az utolsó, felszabadult könnycseppet. – Gyere, pakoljunk össze. Hazamegyünk.
– És apa képe? Azt is elrakjuk? – kérdezte tágra nyílt szemekkel.
Ránéztem a kislányomra, a jövőmre, az egyetlen igazi kincsemre, és a szívemben végre felkelt a nap.
– Nem, szívem – mosolyodtam el könnyedén. – Azt a képet már kidobtam a kukába. Mostantól csak mi ketten vagyunk, és ennél semmi sem lehet tökéletesebb.
