Történetek
A fiatal nő a kórház küszöbén hagyja újszülött fiát – évekkel később véletlenül találkoznak
19 évesen Monicának nem volt más választása, mint hogy a kórház előtt hagyja a fiát. Évekkel később tanárnő lett, és a fiú az egyik tanítványa volt. De sosem mondta el neki, így meglepő volt, amikor a fiú évekkel később rátalált.
“Miss. Griffith, nem ér rá?” – hallotta Monica az osztálytermének bejáratából. Éppen papírokat rendezett az íróasztala körül, és készülődött, hogy elinduljon, mikor valaki odajött hozzá. Felemelte a fejét, és az ajtó felé fordulva egy fiatalembert látott, aki különös arckifejezéssel nézett rá.
“Igen, segíthetek?” – kérdezte.
“Nem tudom, emlékszik-e rám. Timmy Harper vagyok. A tanítványa voltam, mikor itt kezdett dolgozni” – válaszolta és zsebre dugta a kezét. Hirtelen Monica szeme tágra nyílt, és egyenesen a múltba repítette…
Tizenkilenc évesen megtudta, hogy terhes, és ez volt élete legrosszabb pillanata. A barátja és a gyerek apja szinte azonnal kirakta őt. Ráadásul elsőéves volt az Arizonai Állami Főiskolán, és alig engedhetett meg magának valamit. A szülei megölnék, amiért ennyi idősen teherbe esett, de szerencsére mérföldekre voltak tőle Floridában.
A terhességet mindenki elől úgy rejtette el, hogy még az arizonai hőségben is bő kapucnis pulóvert viselt. Szülés után egy napra hazavitte a babát, és hamar rájött, hogy nem lehet az anyja. Így visszatért a kórházba, és a babát közvetlenül a sürgősségi osztály bejáratánál hagyta. Ezután elbújt, és várta, hogy a személyzet eljöjjön érte.
Monica folytatta az életét, és elvégezte a főiskolát pedagógiai diplomával. Több állása is volt az államban, de nyolc évvel ezelőtt az arizonai Florence általános iskolájában kezdett tanítani, és Timmy volt az egyik gyerek az osztályában. Pont olyan volt, mint bármelyik átlagos 11 éves gyerek, kivéve, hogy némileg ismerősnek tűnt.
Monica csak hónapokkal később jött rá, amikor a fiú véletlenül felhúzta az ingét, miközben levett egy pulóvert. Ekkor látott meg egy anyajegyet a hasán. Abban a döbbenetes pillanatban minden összeállt. Timmy volt a fia, és pontosan úgy nézett ki, mint Monica apja, akinek ugyanott ugyanolyan anyajegye volt. Soha nem számított arra, hogy ilyesmi történik.
Akkoriban petyhüdten rogyott le az írószékére, egyik kezével felemelte a fejét, és mélyeket lélegzett. Igyekezett nem hagyni, hogy a többiek ne lássák, milyen kétségbeesett, de néhányan észrevették, és megkérdezték, mi a baj. Gyorsan összeszedte magát, és elkezdte az órát, elhessegetve az aggodalmukat.
Monica el akart felejteni mindent, és ugyanúgy kezelte Timmyt, mint a többi gyereket. De egy szülői értekezleten az iskolában találkozott Timmy édesanyjával, Pollyval. Bájos asszony volt, aki szerette a fiát, és a legjobbat akarta neki. Monica szakszerű maradt, és Timmy erősségeiről és gyengeségeiről beszélt.
“Várjon egy percet, Mrs. Harper” – kérte Monica, mikor Polly felállt. Amilyen gyorsan csak tudott, írt valamit egy papírra, és odaadta Timmy anyukájának. “Kérem, olvassa el később.”
Bár Monica soha nem bánta meg, hogy akkoriban lemondott a fiáról, örült, hogy jó helyre került, és meg akarta köszönni Pollynak.
“Rendben… Miss Griffith, minden rendben van?” – kérdezte.
“Igen… csak, kérem, olvassa el. Semmi mást nem kell tennie, és soha többé nem kell beszélnünk róla. Csak olvassa el” – kérte Monica, mielőtt kikísérte Pollyt az osztályteremből. A nő még mindig zavarodott volt, de zsebre tette a cetlit, elmosolyodott, és távozott.
Monica nem tudta, hogy Polly elolvasta-e, vagy hogy beszélt-e róla valaha Timmynek. Amikor legközelebb találkozott vele, Polly úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna. De Monica hamarosan megtudta az igazságot…
“Miss Griffith? Hall engem?” – kérdezte újra Timmy, és a kezével integetett az arca előtt, hogy felkeltse a figyelmét. Monica kizökkent a gondolataiból.
“Hát persze! Timmy, te jó ég! Olyan jó téged látni!” – mondta, kicsit túlkompenzálva zavarát, és megölelte egykori tanítványát. “Most mit csinálsz? Hogy van az anyukád?”
“Hát, igazából ezért vagyok itt. Pár hete meghalt” – mondta Timmy.
“Timmy, nagyon sajnálom. Nem tudtam. Őszinte részvétem neked és a családodnak. Hogy vagy?”
“Köszönöm. Hát, nem könnyű. Néhány évvel ezelőtt elvesztettük az apámat. Most egyedül vagyok, és nemrég lettem tizennyolc éves. Mintha nem tudnék mit kezdeni magammal” – fecsegte Timmy, miközben a tarkóját simogatta. “De mindegy is, azért vagyok itt, mert átnéztem anyám holmijait, és ezt találtam.”
Egy cetlit vett elő a zsebéből. “Ó, nem akartam, hogy megtaláld, Timmy. Nagyon sajnálom” – mentegetőzött Monica.
Timmy összeszorította az ajkát, és hangosan olvasni kezdte az akkori szavait. “Mrs. Harper, évekkel ezelőtt otthagytam egy kisbabát a kórházban, és ő most az ön fia. Nagyon köszönöm, hogy szerető otthont adott neki, és hogy felnevelte. Csodálatos fiú. A legjobbakat kívánom önnek és a családjának.”
Monica sírni kezdett. “Szóval igaz? Anya soha nem mondott semmit. Azt sem tudtam, hogy örökbe fogadtak” – jegyezte meg Timmy, és a táblára támaszkodott.
“Igen, ez igaz, Timmy. Én vagyok az édesanyád. Az, hogy a tanárod lettem, teljes véletlen, szinte olyan, mint egy baleset vagy a sors. Nem is tudom. De láttam, hogy csodálatos családod van, és boldog vagy, ezért nem akartam megzavarni az életedet. Csak meg akartam köszönni az édesanyádnak. Azt az üzenetet egy szülői értekezlet végén adtam neki” – magyarázta Monica, miután letörölte a könnyeit. “De azután nem beszéltünk sokat. Azt hittem, soha nem olvasta el.”
“Értem. Szerintem elolvasta, és úgy döntött, hogy elrakja arra az időre, ha idősebb leszek. Az értékes dolgai között volt. Csak azok után, ami mostanában történt, azt hiszem, meg akartam erősíteni” – mondta Timmy, és elhajolt a táblától. “Most már a szüleim nélkül kell kitalálnom az életemet. De arra gondoltam, hogy felhívhatnám néha, hogy beszélgessünk?”
“Hát persze! Persze, hogy felhívhatsz! Megadom a telefonszámomat, és akkor beszélhetünk, amikor csak akarsz” – egyezett bele Mónika, és felírta a telefonszámát egy papírra. A fiú átvette, egy apró mosollyal megajándékozta, és elfordult, hogy távozzon. De megállt, és visszafordult.
“Ha számít valamit, maga volt a legjobb tanár, aki valaha is tanított” – tette hozzá halkan Timmy. Aztán elment, és Monica úgy bőgött, mint egy kisbaba.
Néhány nap múlva felhívta, majd hetente egyszer beszélni kezdtek. Szerencsére a szülei elég pénzt hagytak neki a főiskolára és még többre is, így Timmy soha nem kért tőle mást, csak tanácsot az iskolával és az élettel kapcsolatban. Szoros kötelék alakult ki közöttük, bár ez nem egy anya és a gyermeke közötti kötelék volt.
Ettől függetlenül Monica boldog volt, hogy az életében van, még ha csak néhány telefonhívásról és kávézásról volt is szó.
Mit tanulhatunk ebből a történetből?
- Néha az a legjobb megoldás, ha lemondasz valakiről. Monica talán nem tudott volna nagyszerű életet biztosítani a fiának, ha megtartotta volna.
- Ne bánd meg a döntéseidet. Minden döntésednek következményei vannak. Néhány jó, néhány kevésbé jó, de ezek mind az élet részei.
Oszd meg ezt a történetet családoddal és barátaiddal. Lehet, hogy feldobja a napjukat és inspirálja őket.
Ezt a cikket a mindennapi életéből vett történetek ihlették, és egy profi író írta. A nevekkel és/vagy helyszínekkel való bármilyen hasonlóság pusztán a véletlen műve. Minden kép csak és kizárólag illusztrációs célokat szolgál.
