Történetek
A legdrágább ételeket rendelte az étlapról, majd közölte, hogy „elfelejtette a tárcáját” – De a válaszom után az egész étterem rajta nevetett
Harminckét éves vagyok, és egy sikeres informatikai cégnél dolgozom. Hosszú idő után döntöttem úgy, hogy újra belevágok az ismerkedésbe, és egy társkereső alkalmazáson keresztül megismertem Szandrát. A fotóin kedvesnek tűnt, a beszélgetéseink pedig ígéretesek voltak, így meghívtam egy vacsorára a város egyik elegáns éttermébe.
Amikor megérkezett, azonnal látszott rajta, hogy szereti a luxust. Drága táska, tökéletes smink, és egy olyan kisugárzás, mintha ő tenne nekem szívességet azzal, hogy ott van.
Amint kinyitotta az étlapot, még csak rá sem nézett az előételekre. Azonnal a legdrágább tengeri tálat rendelte, hozzá a legkülönlegesebb bort, majd egy olyan főételt, aminek az ára egy kisebb havi lakbérrel vetekedett. Én csak egy szerényebb steaket kértem.
A vacsora alatt Szandra szinte végig a telefonját nyomkodta. Alig kérdezett valamit, és amikor beszélt, csak magáról vagy a drága utazásairól mesélt. Éreztem, hogy itt nem egy ismerkedésről van szó, hanem egy „ingyen vacsoráról”.
Amikor a pincér kihozta a számlát, Szandra hirtelen elkezdett kotorászni a táskájában. – Ó, ne haragudj! – mondta teátrálisan. – Azt hiszem, a másik táskámban hagytam a pénztárcámat. Ki tudnád fizetni? Legközelebb majd én hívlak meg.
Ránéztem a számlára: több mint 150 euró volt, amiből az ő része tette ki a 80%-ot. Rám nézett azzal a „szép lány vagyok, bármit megtehetek” mosollyal.
Ekkor döntöttem el, hogy ezt nem hagyom annyiban.
– Semmi gond, Szandra – mondtam mosolyogva. – Megértem. De várj csak, van egy ötletem. Van nálam egy kis apró, de a kártyámon limit van. Maradj itt egy percet, csak kimegyek az autóhoz, ott hagytam a céges kártyámat, azzal ki tudjuk egyenlíteni.
Szandra rábólintott, és rendelt még egy drága koktélt, amíg „várt rám”.
Kimentem az étteremből, de nem az autóhoz mentem. Odaléptem a pincérhez a kijáratnál, és kifizettem kizárólag a saját fogyasztásomat, plusz egy bőkezű borravalót a türelméért. Elmagyaráztam neki a helyzetet, ő pedig csak elmosolyodott és bólintott.
Ezután beültem a kocsimba és hazamentem.
Húsz perc múlva kezdtek jönni az üzenetek: „Hol vagy?” „Már tíz perce várok!” „Ez nem vicces, a pincér itt áll mellettem a számlával!”
Végül felhívott, és dühösen üvöltözni kezdett: – Hogy képzeled ezt?! Itt hagytál egyedül! Nincs nálam pénz, a pincér azt mondja, hívják a rendőrséget, ha nem fizetek!
– Érdekes – válaszoltam nyugodtan. – Azt mondtad, legközelebb te hívsz meg. Gondoltam, kezdjük el most a „legközelebb”-et. Ha nincs nálad tárca, biztos van ott valamilyen alkalmazás a telefonodon, amivel tudsz fizetni. Vagy talán a drága táskád árából is kijönne a vacsora. Szia, Szandra!
Ezután letiltottam a számát. Később megtudtam a pincértől, akit másnap felhívtam, hogy a hölgynek végül sikerült „elővarázsolnia” a kártyáját a táskája mélyéről, miután az étteremvezető közölte, hogy nem távozhat fizetés nélkül. Az egész étterem látta a jelenetet, és mindenki rajta nevetett, amikor dühösen, vöröslő fejjel elviharzott.
