Történetek
A sznob randipartnerem megtiltotta, hogy desszertet rendeljek – Olyan nyilvános leckét adtam neki, amit soha nem felejt el
Hatévnyi katasztrofális, unalmas és félresikerült randizás után végre azt hittem, hogy megfordult a szerencsém. Martinnal egy társkereső applikációban ismerkedtem meg, és az első találkozásunkra egy méregdrága, exkluzív francia éttermet javasolt – ami a mai világban kifejezetten jó, gáláns jelnek tűnt számomra.
Martin kezdetben lenyűgöző hatást keltett: sötétkék dizájner zakót viselt, a csuklóján egy méregdrága óra csillogott, a haja pedig olyan precízen volt hátrafésülve, mintha egyetlen kósza hajszálnak sem lett volna szabad megmozdulnia. Kinyitotta előttem az étterem nehéz üvegajtaját, és magabiztosan kijelentette: – Én egy vérbeli, régimódi férfi vagyok. Azokat a nőket szeretem, akik hagyják, hogy a férfi vezessen és irányítson.
A fejemben azonnal kigyulladt a vészjelző lámpa, de szörnyen éhes voltam, a frissen sült, meleg francia kenyér illata pedig egyszerűen ellenállhatatlannak bizonyult. Úgy döntöttem, adok neki egy esélyt.
A vacsora azonban Martin végeláthatatlan kiselőadásával kezdődött, ami a saját, magasnak hitt „standardjairól” szólt. Folyamatosan kritizálta az italválasztásomat, a tésztámat… de még a vajat is. – Szénhidrát és glutén az első randin? – kérdezte gúnyosan, miközben rosszallóan a tányéromra vetette a tekintetét. – Martin, este hat óra van, és egész nap dolgoztam – feleltem higgadtan. – De a testednek nincs szüksége ennyi kalóriára közvetlenül lefekvés előtt. Egy finom, elegáns hölgy ügyel a vonalaira.
Aztán Martin a volt barátnőjére terelte a szót, és hosszan ecsetelte, hogyan „hagyta el magát” a kapcsolatuk végén. Megkérdeztem tőle, pontosan mire gondol. – Nos, a végén már odáig süllyedt, hogy teljesen gátlástalanul elkezdett előételeket is rendelni a főfogás mellé – mondta komoly arccal. A kenyérkosárra néztem, és egy pillanatra úgy éreztem, mintha a pékáru és én ugyanazt a mély lelki traumát élnénk át abban a másodpercben.
A vacsora közepén Martin hirtelen feszültté vált, és közelebb hajolt hozzám a gyertyafényben. – Ne fordulj meg, de a közvetlen főnököm, a vezérigazgató asszony ül a mögötted lévő asztalnál. Hónapok óta egy hatalmas vállalati előléptetésért küzdök. Neki a tisztelet, a fegyelem és a magas szintű kultúra a mindene, szóval kérlek, csak viselkedj teljesen normálisan.
Pontosan ekkor lépett oda hozzánk a pincér, és udvariasan letette elénk a desszertlapot. Azonnal nyúltam a sajátomért, mert már korábban, az online étlapon kiszúrtam a ház specialitását, a folyékony csokoládés szuflét. Martin azonban durva mozdulattal rátette a kezét a menümre, eltolta tőlem, és egyenesen a pincérre nézett: – A hölgy kihagyja a desszertet. Neki ennyi étel mára bőven elég volt.
A döbbenettől nagyra nyíltak a szemeim. – Tessék? – kérdeztem vissza, hátha rosszul hallok. – Nincs desszert neked, szépségem – fordult felém leereszkedően, miközben megveregette a kézfejemet. – Én a vékony, filigrán nőket szeretem, neked pedig jót fog tenni egy kis önmegtartóztatás.
A pincér szó szerint jéggé dermedt a helyén a hallatlan pofátlanság láttán, és feszülten várta a reakciómat. Vettem egy mély, lassú levegőt, elfojtottam a dühömet, és bájosan elmosolyodtam. – Teljesen igazad van, Martin. A desszert egy kiváltság, amit ki kell érdemelni.
Martin láthatóan megkönnyebbült, és büszkén kihúzta magát. Szegény bolond. Tényleg azt hitte, hogy meghátráltam, és behódoltam a bunkó szabályainak. De én azonnal intettem a pincérnek, hogy jöjjön vissza.
– Végiggondoltam, és mégis rendelünk – mondtam csengő hangon, hogy a mögöttünk lévő asztalnál is tisztán hallják. – Kérünk egy csokoládés szuflét, egy vaníliás crème brûlée-t, egy almás Tatin-tortát, egy tál profiterolt, négy dupla kávét és egy üveggel a legdrágább évjáratú pezsgőjükből. Mindent írjon Martin számlájára, a főnöke asztalához pedig küldjön át egy üveg prémium bort, szintén Martin úr kontójára, az előléptetése reményében!
Martin arcáról a másodperc törtrésze alatt tűnt el az önelégült mosoly, és a bőre hamuszürkévé vált. – És valójában lenne még egy utolsó kérésem – tettem hozzá, miközben felálltam, és felvettem a kabátomat. – Kérnék egy elviteles dobozt is a süteményeknek, mert én most távozom, Martin úr pedig egyedül fogja elfogyasztani ezt a rengeteg édességet és kifizetni a méregdrága számlát.
Martin szája tehetetlenül nyílt és csukódott, mint a partra vetett, oxigénért kapkodó halé. A mögöttünk ülő vezérigazgató nő mindent hallott: lassan megfordult, mély megvetéssel végigmérte a sápadt Martint, majd rám nézett, és tiszteletteljesen bólintott.
Otthagytam a férfit a felhalmozott luxusdesszertekkel és a csillagászati összegű számlával. Másnap Martin egy dühös üzenetet küldött, amiben közölte, hogy nemcsak a teljes havi fizetése ment rá a vacsorára, de a főnöknője a jelenet után közölte vele, hogy a tiszteletlen és alpári viselkedése miatt végleg elfelejtheti az előléptetést.
Én pedig azóta is boldogan, bűntudat nélkül rendelek desszertet minden egyes alkalommal – mert egy igazi úriember pontosan tudja, hogy a nő boldogsága egy édes falattal kezdődik.
