Cikkek
A történelem legkínosabb veresége: Amikor az ausztrál hadsereg hadat üzent az emuknak (és elvesztette)
Képzelj el egy háborút, ahol a világ egyik legfejlettebb hadserege nehézfegyverzettel, tízezer lőszerrel és profi katonai stratégiával vonul fel… az ellenség pedig tollaival, csőrével és a puszta gyorsaságával megsemmisítő vereséget mér rájuk. Nem, ez nem egy B-kategóriás vígjáték kiszivárgott forgatókönyve, és nem is egy Monty Python szkeccs. Ez Ausztrália történelmének legabszurdabb fejezete: az 1932-es Nagy Emuháború.
A gigantikus svédasztal, ami hadüzenetet ért
A történet a nagy gazdasági világválság idején, az 1930-as évek sötét napjaiban kezdődik. Az első világháborúból hazatért ausztrál veteránok földet kaptak Nyugat-Ausztráliában, hogy a békeidőben búzát termesszenek. Minden a legnagyobb rendben ment volna, amíg fel nem bukkant a láthatáron húszezer – igen, jól olvasod, 20 000 – vándorló emu.
Ezek a kétméteres, közel mázsás madarak hamar rájöttek, hogy a frissen ültetett búzamezők gyakorlatilag egy végtelenített, ingyenes svédasztalt jelentenek számukra.
Pillanatok alatt letarolták a termést, a masszív testükkel átszakították a kerítéseket, és ami a legrosszabb: utat nyitottak a kártevő nyulaknak is. A kétségbeesett farmerek – akik maguk is megjárták a lövészárkokat – a csőd szélén álltak, így a kormányhoz fordultak segítségért. Sir George Pearce védelmi miniszter pedig úgy döntött, itt az ideje megmutatni, ki az úr a kontinensen. Beküldte a hadsereget.
Színre lép az „Emu Expedíciós Erő”
A feladat pofonegyszerűnek tűnt: tüzet nyitnak a madarakra, megmentik a búzát, és estére hősként térnek haza. Az egész akciót annyira komolyan gondolták, hogy még egy filmes stábot is magukkal vittek, hogy megörökítsék a dicsőséges diadalt.
Az „Emu Expedíciós Erőket” G.P.W. Meredith őrnagy vezette, aki két sokat látott katonával, két Lewis-géppuskával és 10 000 lőszerrel indult a csatatérre. Mindenki egy laza, rutinszerű vadászatra számított. De az emuk láthatóan nem olvasták a haditervet.
A tollas zulu harcosok, akik kinevették a géppuskát
Amikor a katonák lőni kezdtek, a várt vérfürdő elmaradt. A madarak egyáltalán nem estek pánikba. Ehelyett zseniális taktikát alkalmaztak: azonnal kisebb, pár fős csapatokra bomlottak, és olyan elképesztő sebességgel (akár 50 km/h) kezdtek el cikázni a bozótosban, hogy szinte lehetetlen volt eltalálni őket. Egy korabeli beszámoló szerint az emuknak valóságos „tisztjeik” voltak: egy-egy magas madár figyelte a terepet, és azonnal riasztotta a többieket, amint a katonák a fegyvereikhez nyúltak.
Meredith őrnagy később döbbenten és némi tisztelettel nyilatkozta, hogy ezek a madarak „olyanok, mint a zulu harcosok”, akiket egyszerűen nem lehet megállítani a hagyományos hadviseléssel.
A hadsereg egy ponton megpróbált szintet lépni: egy teherautó platójára szerelték a géppuskát, hogy amolyan akciófilmes autós üldözésben kapják el az ellenséget. A mesterterv ott bukott el, hogy az ausztrál terep annyira rázkódott, hogy a lövész egyetlen célzott lövést sem tudott leadni. A madarak elegánsan, szinte gúnyolódva hagyták faképnél a berregő járművet.
A szégyenteljes visszavonulás és a győztes baromfik
Néhány hét, rengeteg frusztráció és több ezer kilőtt lőszer után az egyenleg siralmas volt. A statisztikák szerint alig 200-300 emu esett el a húszezres seregből.
Az ausztrál sajtó egyenesen ízekre szedte a hadsereget, a címlapokon hetekig gúnyolódtak a gigantikus felsülésen. A közfelháborodás és a nevetségessé válás hatására a parlament végül beavatkozott, és visszarendelte a katonákat. A háborút hivatalosan és visszavonhatatlanul elvesztették.
Mit tanult ebből az emberiség?
A madarak maradtak, a búzát vidáman megették, G.P.W. Meredith őrnagy pedig úgy vonult be a történelembe, mint a tiszt, akit térdre kényszerített egy seregnyi nagyra nőtt tyúk. Ausztrália végül rájött, hogy a golyóknál van egy sokkal hatékonyabb fegyver a természet ellen: az erősebb kerítés.
Az 1932-es emuháború örök és rendkívül szórakoztató emlékeztető marad arra, hogy hiába a legmodernebb technológia és az emberi arrogancia, a túlélési ösztön – és egy jó adag pofátlanság – néha bizony mindent visz.
