Történetek
Az idős nő a szomszédok állandó bulijaitól és sértegetéseitől szenved – végül bosszút állt
Hogyan kezeled a zajos szomszédokat? Tudom, hogy valószínűleg nem kellett volna úgy reagálnom, ahogyan reagáltam, de őszintén, kiabálás hajnali 3-ig? Mit vártak? Mindenesetre, így oldottam meg a szomszédi vitámat.
Martha vagyok, egy 80 éves, egy életre szóló történetekkel, egy kis horgoláshoz való érzékkel, és sajnos krónikus betegségek és alvászavarok gyűjteményével, amelyek társaságot nyújtanak nekem a városi lakásomban. Az élet itt többnyire békés, amit csak a városi forgalom dudálása vagy az éjszakai mulatozók távoli nevetése szakít meg. Egészen addig, amíg az idióták be nem költöztek az emeletre. Igen, idióták. Öreg vagyok, nem halott. Gonosz leszek, ha nem tudják lehalkítani az éjszakai zajt.
Az előző bérlők olyan csendesek voltak, mint a templomi egerek. Alig tudtuk, hogy ott voltak. De ezek az újak, nos, ők egy kalapács finomságával robbantak be a színre. Az avató bulijuk pénteken volt, amit nagyvonalúan lakásmelegítő partinak véltem. „Mindenki megérdemli az ünneplést” – mormoltam magamban, miközben egy párnával a fejemen próbáltam elnyomni a dübörgést és a kiabálást.
De aztán eljött a szombat. És egy újabb buli. Ezúttal a frusztrációtól és az alváshiánytól fűtve felvonultam az emeletre, és bedörömböltem az ajtajukon, de csak egy gúnyos mosoly fogadott, és „vén ronda boszorkánynak” neveztek. Visszavonultam, a lelkem egy kicsit összetörve, de nem legyőzve.
Vasárnap estére, mivel a hangos zene és a kiabálás nem mutatta a megszűnés jeleit, felhívtam a tanács zajvédelmi csoportját, akik viszont kihívták a rendőrséget. Hétfő, kedd, szerda – a minta folytatódott, csütörtökön rövid szünetet tartva, hogy aztán pénteken újra elmerüljön a káosz. Ez nem csak egy zavarás volt, hanem az épelméjűségem ostroma.
A helyzet akkor eszkalálódott, amikor elkezdték a szemetüket a lakásom ajtaja mellett hagyni, és sértegetni kezdtek, amikor az utunk keresztezte egymást. Úgy éreztem magam, mintha újra a középiskolában lennék, de a zsarnokok helyett felnőtt felnőttek kínoztak.
Egy kora reggel, hajnali 4 óra körül arra riadtam fel, hogy valakinek lekiabáltak az utcán, majd a földre csapódó billentyűk összetéveszthetetlen hangja következett. Az ablakon kinézve meglehetősen szánalmas jelenetet láttam kibontakozni – a barátaik beengedésére tett kísérletük látványosan kudarcot vallott.
Később aznap a sors úgy hozta, hogy egy csomó kulcsot találtam a járdán heverve. Köztük volt egy előfizetéses elektromos kulcs is. „Biztonságos megőrzésre” – mondtam magamnak, és huncut csillogással a szememben zsebre vágtam őket.
Másnap este, amikor hazaértem, egy csoporttal találkoztam, akik kétségbeesetten kutattak a bokrok között a kulcsok után. Egy laza „Szia” és egy mosoly kíséretében elsétáltam mellettük, a szívem néma örömtől táncolt. Az erkélyemről kihallgattam növekvő kétségbeesésüket, és megtudtam, hogy a villanyórájuk veszélyesen alacsonyan jár.
Két nap telt el boldog csendben. A lelkiismeretem azonban nem volt ilyen csendes. Suttogott, hogy nem helyes, ha megtartom a kulcsokat. Így hát kitaláltam egy tervet, amely egyszerre elégítette ki a lelkiismeretemet és az igazságérzetemet.
Fogtam a kulcsokat, elástam őket egy tengernyi csillámporba, és egy borítékba zártam, amit az emeleti „idiótáknak” címeztem. Tudtam, hogy postaköltség nélkül a Royal Mail hagyna egy cetlit, ami arra kényszerítené őket, hogy a postahivatalból hozzák vissza a csillogó meglepetést.
Az utóhatás édesebb volt, mint gondoltam volna. Nem sokkal a csillogó küldeményem után a főbérlő, miután tudomást szerzett a szüntelen zajos panaszokról és zavargásokról, kilakoltatta a kellemetlenkedő bérlőket. Az ingatlan tulajdonosa, aki most már képben volt, arra biztatott minket, hogy bármilyen problémával közvetlenül őt hívjuk fel. Csak elképzelni tudom, hány hajnali 3 órai hívást kapott.
Végül a béke visszatért az én kis szegletembe a városban. Ahogy itt ülök, szürcsölgetem a teámat és kötögetek a lakásom csendjében, nem tudom megállni, hogy ne mosolyogjak az egész abszurditásán. Lehet, hogy már 80 éves vagyok, sok betegséggel és a korán kelő éjszakák kedvelőjeként, de átkozott legyek, ha hagyom, hogy bárki átgázoljon rajtam. Elvégre a kornak megvannak a maga előnyei – bölcsesség, tapasztalat és egy finomra csiszolt bosszúérzék.
