Történetek
Az idős tanárnő az iskola parkolójában lévő autóban él – egy nap 15 ezer dolláros csekket talál a hátsó ülésen
Mikor Feldman tanár úr arra kényszerült, hogy az autójában éljen, elkezdte megkérdőjelezni az életét. Hamarosan rájött, hogy milyen hatással volt a diákjai életére.
Feldman úr aggódott, hogy kiderült-e a titka.
Hónapokon keresztül sikerült titokban tartania tragikus élethelyzetét. Nem bírta volna elviselni a kínos helyzetet, ha kiderülne, hogy a köztiszteletben álló angolprofesszor az autójában lakik.
Az egész azzal kezdődött, hogy hirtelen vezetőváltás történt abban az iskolában, ahol Feldman úr tanított.
Egy évtizeden át volt az angol tanszék vezetője a William Ford Gimnáziumban. Ez egy szerény iskola volt, a modern intézmények számos korszerűsítése és automatizálása nélkül.
Ugyanakkor a környék egyik legrégebbi és legkedveltebb iskolája volt. Az ott tanuló diákok többnyire maguk is egykori diákok gyermekei és unokái voltak.
A tanácsadó testület azonban úgy döntött, hogy itt az ideje a változásnak. Kijelentették, hogy az iskola nem termel elég bevételt. Ami ezután következett, az egy sor gyors, mindent elsöprő változás volt, egészen a menza menüjétől kezdve a személyi állományon át a fizetésekig.
Feldman úr még mindig emlékezett arra a rémületre, amely a saját és tanártársai szívében lakozott, valahányszor behívták őket az irodába. Mindenki attól félt, hogy elbocsátják. És néhányuk számára ez a félelem valóra vált.
Feldman úr szerencsésnek érezte magát, amikor megtudta, hogy maradhat. A megkönnyebbülés azonban rövid ideig tartott, mivel két olyan hírt kapott, amely gyökerestül felforgatta a karrierjét és az életét.
Megtudta, hogy leváltották az angol tanszék vezetői posztjáról. Számára, aki büszkén volt az iskola legidősebb és legelkötelezettebb osztályvezetője, ez sokként érte. Az a tény, hogy egy fiatalabb, tapasztalatlanabb személy váltotta le, csak még jobban fájt neki.
Emellett azt is megtudta, hogy a fizetési struktúrája is megváltozott. Ez lesújtotta az idős férfit, mivel megfosztották a juttatásaitól, és arra kényszerült, hogy az alapvető szükségletekért küzdjön.
Miután hónapokig küzdött a lakbér kifizetésével, Feldman úrnak végül ki kellett költöznie a lakásából. Az utóbbi évek legnehezebb döntése volt, hogy elhagyja ezt a helyet, mivel itt élte át legboldogabb emlékeit néhai feleségével és elhidegült fiával.
Feldman úr az üres ház lépcsőjén sírt, mint egy gyerek, azt kívánta, bárcsak valaki rátalált volna.
De nem volt senki, akivel megoszthatta volna a fájdalmát, vagy akitől segítséget kérhetett volna. Büszkesége megakadályozta abban, hogy megmaradt néhány kollégájától szállást kérjen.
Feldman úrnak csak az íróasztala maradt a tanáriban, és néhány doboz az otthonából, valamint régi autója.
Első hajléktalan éjszakáját az autójában töltötte. Majd holnap kitalálok valamit – ígérte magának.
Feldman úr azonban minden éjjel ugyanabban a helyzetben találta magát. Semmi új kilátás, semmi új ötlet, semmi bátorság, hogy anyagi segítséget kérjen. Így hát továbbra is az autójában élt.
A napokból hetek lettek, de egyetlen lélek sem tudta, hogy a 65 éves angol professzor a kocsija hátsó ülésén alszik. Ez azért volt így, mert Feldman úr gondosan időzítette a rutinját, hogy ne keltsen gyanút a diákok, a tanárok vagy az igazgató részéről.
Így amikor az igazgatónő egy nap váratlanul behívta Feldman urat az irodájába, Feldman ideges lett. Kiderült, hogy a nő figyelte az iskola térfigyelő kameráit.
“Nem szóltam semmit, mert nem számítottam arra, hogy ez néhány napnál tovább tart. De már egy hónapja, hogy az edzőteremben zuhanyozol, és a parkoló mögötti kocsidban alszol.”
Feldman úr aggódott, hogy ki fogják rúgni.
“Sajnálom, gondoskodom róla, hogy…”
“Nem vagyok dühös, Feldman úr. Csak aggódom. Tehetek valamit?”
Feldman úr ismét a büszkeségének esett áldozatul. Visszautasította a segítséget, és megígérte, hogy egy hét alatt talál magának egy helyet.
Azonban ez nem úgy alakult, ahogyan eltervezte. Mivel egy nap maradt, hogy megoldást találjon, aznap éjjel nem tudott aludni. Fent maradt, és az egész élete lepergett a szeme előtt. Gyengének, magányosnak és teljesen tehetetlennek érezte magát. Érdemes volt ez az élet egyáltalán valamit?
Saját gondolataitól megzavarodva úgy döntött, jobb, ha alvásra kényszeríti magát.
Amint kinyitotta autója hátsó ajtaját, a hátsó ülésen egy borítékot talált. Benne egy 15.000 dolláros csekk és egy levél. Először nem tudta elhinni. Azt gondolta, hogy talán valami tévedés történt. De amikor meglátta a nevét a leült, és felkészült a meglepetésre.
“Kedves Feldman úr!
Korai születésnapi ajándékot hoztunk önnek. Nem sok, de reméljük, segít abban, hogy találjon egy szép új lakást.
Szeretjük önt, és ennél sokkal többel tartozunk.
A William Ford Gimnázium hálás diákjai.”
Feldman úr hitetlenkedve bámulta a csekket. Nem számított ilyen kedvességre a diákjaitól.
Nem csoda, hogy a gyerekek mostanában különösen vidámak és beszédesek voltak velem – emlékezett vissza.
Valójában az egyik diák azt gyanította, hogy Feldman úr hajléktalan, és az igazgató megerősítette ezt a gyanút.
A diákok, akik szerették Feldman urat kreatív és szokatlan tanítási módszerei miatt, elhatározták, hogy pénzt gyűjtenek neki.
A következő napon kivette a szabadnapját, és körbejárta a környéket. Hosszas keresgélés után végül talált egy lakást. Viszonylag kicsi volt, és néhány dolog javításra szorult, de Feldman úr már annak is örült, hogy egyáltalán talált valamit.
Egy percet sem vesztegetett arra, hogy a dobozokat a lakásba pakolja, és elrendezze a bútorokat. Fel is hívta az igazgatónőt, megköszönte a kedvességét, és megosztotta vele az örömhírt.
Mindeközben nem tudott nem gondolni a diákjaira és váratlan nagylelkű gesztusukra.
Ezen a hétvégén mindannyiukat ide hívom – gondolta. Azonba a következő pillanatban rájött, hogy a kaució és a javítások kifizetése után talán nem marad elég pénze, hogy még egy kisebb ünnepséget is rendezzen.
Éppen ekkor kopogtak az ajtón. ‘Ki lehet az?’
Az igazgató volt az, aki egy halványan ismerős arcú férfival.
“Micsoda kellemes meglepetés!” Feldman úr beinvitálta őket.
“Nos, van egy jó és egy rossz hírünk.” – mondta az igazgató.
“A jó hír az, hogy hoztunk neked egy születésnapi tortát! A rossz hír pedig az, hogy ez a fickó nem engedi, hogy ebben a lakásban lakj.”
Feldman úr ránézett a fiatalemberre, aki igyekezett elrejteni a mosolyát.
“Feldman úr, nem tudom, emlékszik-e rám, de ’92-ben a tanítványa voltam. Én vagyok az a fiú, aki háromszor megbukott angolból, és iskolát kellett váltanom, mielőtt az ön keze alá kerültem. Abban az évben olyan türelemmel és kíváncsisággal tanított, amilyet azelőtt soha nem ismertem.”
“Adam Nguyen, tényleg te vagy?”
Adam meglepődött, hogy Feldman úr még mindig emlékszik rá. A következő órákban az igazgató, Adam és Feldman úr a régi időkre emlékezve beszélgettek és nevettek.
Feldman úr örömmel látta, hogy egykori tanítványa sikeres, és két gyereke van.
De csak az este végén tudta meg Adam valódi szándékát.
“Azért vagyok itt, mert szükségem van a segítségére. Azt akarom, hogy ne itt, hanem nálam lakjon.”
“Miért, fiam, mire van szükséged?”
Adam elmagyarázta, hogy a gyerekeinek szüksége van egy jó angoltanárra, és Feldman úrnál jobbat nem tudott elképzelni.
“Biztosítok szobát, ételt és mindent, amire szüksége van.”
“Az egyetlen biztosíték, amire szükségem van, hogy úgy tanítja majd őket, ahogy engem tanított. Ha azt hiszi, hogy rossz gyerek voltam, várjon, amíg megismeri a gyerekeimet.”
Feldman úr nem tudta megállni, hogy ne nevessen! Megölelte Adamet, és elfogadta a kedves ajánlatot.
Egy nap leforgása alatt nem csak egy új otthonra, hanem egy családra is rátalált.
Mit tanulhatunk ebből a történetből?
- A kedvesség megváltoztathatja valaki életét. A diákok, az igazgató és Adam nem haboztak felajánlani Feldman úrnak minden segítséget, amit csak tudtak. Ez megváltoztatta Feldman úr életét.
- A tanárok megérdemlik a szeretetünket és megbecsülésünket életünk végéig. Feldman úr nem vette észre, de hatalmas hatást gyakorolt a diákjai életére. És méltó volt minden segítségre és támogatásra, amit tőlük kapott.
Oszd meg ezt a történetet barátaiddal. Lehet, hogy feldobja a napjukat és inspirálja őket.
Ezt a cikket olvasóink mindennapi életéből vett történetek ihlették, és egy profi író írta. Bármilyen hasonlóság a tényleges nevekkel vagy helyszínekkel pusztán véletlen egybeesés. Minden kép kizárólag illusztrációs célokat szolgál.
