Történetek
Az iskolai takarító titokban vett ebédet a szegény gyerekeknek
A iskolai takarító titokban ebédet vásárolt a szegény gyerekeknek – Évekkel később pedig 5 fekete dzsip állt meg a lakókocsija előtt
Dimitrov úr csaknem húsz évig dolgozott takarítóként egy Pleven melletti kisvárosban – egy olyan helyen, ami mellett a legtöbb ember anélkül ment el, hogy egyáltalán észrevette volna. A diákok ritkán szenteltek figyelmet az ősz hajú férfinak, aki a folyosókat söpörte, és tanítás után a törött szekrényeket javítgatta.
Amit viszont senki sem tudott, az az volt, hogy a fizetésének csaknem a fele olyan gyerekek ebédjegyeire ment el, akiknek a családja ezt nem engedhette meg magának.
Valahányszor egy gyerek halkan azt suttogta: „Nem vagyok éhes”, ő már tudta az igazságot.
– Menj, egyél valamit – mondta ilyenkor halkan, miközben egy menzai étkezési jegyet csúsztatott a hátizsákjukba. – És ne mondd el senkinek, honnan van.
Egyedül élt egy régi lakókocsiban a városon kívül. A tető minden nagyobb esőnél beázott, az autója nehezen indult, télen pedig gyakran egy kis elektromos hősugárzóra hagyatkozott, hogy túlélje a hideget.
Az emberek a háta mögött azt suttogták, hogy egy lúzer.
Ennek ellenére Dimitrov úr minden reggel öt órakor mosollyal az arcán jelent meg a munkahelyén.
Múltak az évek. Diákok ezrei végeztek és indultak el a saját útjukon.
Aztán egy hideg estén, miközben Dimitrov úr egy csésze kávéval a kezében ült a lakókocsija előtt, hirtelen fényszórók világították meg a poros utat.
Egy fekete dzsip állt meg előtte. Aztán egy második. Aztán egy harmadik. Összesen öt volt belőlük.
A szomszédok elkezdtek leskelődni a függönyök mögül, miközben a luxusautókból drága öltönyös férfiak szálltak ki.
Dimitrov úr zavartan, lassan felállt, és elindult feléjük. Abban a pillanatban pedig, hogy meglátta az arcukat… a szeme megtelt könnyel.
Mindegyikőjüket ismerte.
Ők voltak azok a szegény sorsú kisfiúk, akiknek éveken át titokban étkezési jegyeket vásárolt, hogy ne korgó gyomorral kelljen végigülniük az órákat. Az egykori éhes, rongyos gyerekekből mára sikeres, jómódú felnőttek lettek – üzletemberek, mérnökök és ügyvédek. Valamennyien Plevenben és a fővárosban építették fel a karrierjüket, de soha nem felejtették el, kinek köszönhetik, hogy ember lett belőlük.
A férfiak egyike, aki egykor a legszegényebb diák volt az iskolában, odalépett az idős takarítóhoz, mélyen meghajolt előtte, majd szorosan megölelte.
– Dimitrov úr, húsz évvel ezelőtt maga mentett meg minket – mondta remegő hangon. – Maga volt az egyetlen, aki nem fordította el a fejét, amikor éheztünk. Akkor azt kérte, ne mondjuk el senkinek. Mi tartottuk a szavunkat. De most eljött az idő, hogy mi gondoskodjunk magáról.
A férfi egy elegáns mappát nyújtott át az idős embernek. Amikor Dimitrov úr kinyitotta, a benne lévő papírok egy vadonatúj, teljesen berendezett kisvárosi ház tulajdonjogi okiratai voltak, a hozzá tartozó bankszámlával együtt, amelyre a diákok közösen egy akkora összeget tettek le, ami élete végéig bőséges megélhetést biztosít neki.
Dimitrov úr térdre rogyott és zokogni kezdett, de az egykori diákjai azonnal felsegítették.
A szomszédok, akik addig lúzernek és bolondnak tartották az öregembert, elszégyellve magukat figyelték a jelenetet a ablakokból. Dimitrov úr még aznap este beült az egyik luxusautóba, és örökre otthagyta a régi, beázó lakókocsit – bebizonyítva, hogy az önzetlen jóság és a szeretet előbb-utóbb mindig visszatalál az emberhez.
