Történetek
Az osztálytársaim gúnyolódtak rajtam, mert szegény vagyok – 20 évvel később a bankban találkoztunk, ahol én voltam az igazgató
A nevem Milen, és egy kis faluban nőttem fel. A szüleim becsületes, de nagyon szegény emberek voltak. Apám éjjel-nappal a földeken dolgozott, anyám pedig takarítást vállalt, hogy ki tudják fizetni az iskolai felszerelésemet.
Az osztálytársaim, különösen a „menő” csoport, folyamatosan céltáblának használtak. Kinevették a kopott cipőmet, a foltozott nadrágomat és azt, hogy soha nem volt pénzem az iskolai kirándulásokra. – Nézzétek a koldust! – kiabálta mindig Viktor, akinek az apja a falu leggazdagabb vállalkozója volt. – Minek tanulsz? Úgyis csak az utcát fogod söpörni, mint a nagyapád.
Én nem válaszoltam. Csak tanultam. Minden este a pislákoló lámpafénynél bújtam a könyveket, mert tudtam: a tudás az egyetlen kiutam a szegénységből.
Az élet próbája
Húsz év telt el. Miután lediplomáztam közgazdaságtanból, kemény munkával és kitartással felfelé ívelt a karrierem. Mostanra az egyik legnagyobb bank regionális igazgatója lettem.
Egy keddi napon a titkárnőm jelezte, hogy egy ügyfél vár rám, aki sürgős hitelkérelmet nyújtott be, mert a cége a csőd szélén áll. Ahogy kinyílt az ajtó, egy ismerős arcot láttam: Viktor volt az. Megöregedett, a tekintete pedig tele volt szorongással.
A fordulat
Viktor nem ismert meg azonnal. Elkezdte magyarázni, hogy szüksége van a pénzre, különben elveszíti a házát és a vállalkozását is. – Uram, kérem, segítsen! – mondta alázatosan. – Az apám mindent rám hagyott, de rossz döntéseket hoztam.
Végighallgattam, majd halkan megszólaltam: – Emlékszel még a fiúra, akit koldusnak hívtál a kopott cipője miatt? Aki szerinted csak az utcát söpörhette volna?
Viktor arca elfehéredett. A döbbenettől meg sem tudott szólalni. Ott ült velem szemben az az ember, akit egykor megalázott, és most az ő kezében volt a sorsa.
A döntés
Lehettem volna kegyetlen. Elutasíthattam volna a kérelmét egyetlen mozdulattal, bosszúból a gyerekkori sebekért. De én nem olyan voltam, mint ő. – Viktor, a hiteledet jóváhagyom – mondtam végül. – De nem azért, mert barátok vagyunk, hanem mert a terved életképes, ha szigorú felügyelet alatt tartjuk. Viszont van egy feltételem: a pénzből fel kell újítanod a régi iskolánk tornatermét, és ösztöndíjat kell alapítanod a szegény sorsú, de tehetséges gyerekeknek.
Viktor könnyes szemmel bólintott. Szégyellte magát, de hálás volt.
