Cikkek
Lerántjuk a leplet a boszorkányok kalapjáról: sosem találod ki, honnan ered valójában!
Fekete, földig érő ruha, egy kopott seprű, egy gyanakvó fekete macska és az elmaradhatatlan, ég felé meredő, széles karimájú hegyes kalap. Ha ma megkérnénk egy óvodást vagy egy felnőttet, hogy rajzoljon egy boszorkányt, szinte biztosan ez a jól ismert sziluett kerülne a papírra. De vajon ki döntötte el, hogy a mágia sötét úrnőinek pont egy ilyen nevetségesen kényelmetlen fejfedőt kell hordaniuk? Ha a választ egy ősi, titkos varázslóiskola kódexében keresed, rossz nyomon jársz. A megoldás a történelemben, a divatban és a társadalmi előítéletekben lapul.
A mai Halloween-bulik ábrázolásaiban a hegyes kalap annyira alapvető kellék, hogy el sem tudjuk képzelni nélküle az ünnepet. A középkori és kora újkori emberek azonban hatalmasat néztek volna egy mai jelmezversenyen, ők ugyanis egyáltalán nem ismerték ezt az egységes figurát.
Amikor a hegyes kalap még az utcai divat része volt
A mai boszorkányjelmez egyik legmeglepőbb előzménye, hogy a magas, hegyes tetejű kalapok a 17. században egyáltalán nem számítottak kizárólagos „boszorkányos” ruhadarabnak. Európa különböző részein teljesen hétköznapi, elterjedt viseletnek számítottak a különféle kúpos fejfedők és a széles karimájú kalapok.
A történelem során azonban a ruházat gyakran kapott másodlagos, társadalmi jelentést. Ahogy változtak a trendek, a régebbi, vagy bizonyos elszigetelt csoportok által hordott szokatlanabb viseleteket elkezdték megbélyegezni. A boszorkánykalap kialakulásának nincs egyetlen, kőbe vésett eredettörténete. A szakértők szerint sokkal inkább arról van szó, hogy a társadalom peremére szorult, furcsának vagy idegennek tartott emberek (például a füvesasszonyok) jellegzetesebb ruhadarabjai szép lassan összekapcsolódtak a róluk kialakult negatív sztereotípiákkal.
A szomszéd néniből mesebeli gonosz
A kora újkori Európa sötét boszorkánypereiben a vádak sokszor a rettegésből, a vallási fanatizmusból és a szomszédok közötti kicsinyes bosszúkból táplálkoztak. Amikor valakire rásütötték, hogy az ördöggel cimborál, a vádlók nem egy fekete ruhás, varázspálcás mesefigurát láttak maguk előtt. A megvádolt szerencsétlenek a közösség részei voltak, és pontosan ugyanolyan hétköznapi, unalmas ruhákat hordtak, mint bárki más a faluban.
A változást a művészet hozta el. A könyvek illusztrációiban, a festményeken és a színházi darabokban a gonosznak egy jól felismerhető, egyedi vizuális formát kellett adni. A hegyes kalap és a sötét rongyok szép lassan a boszorkányok egyezményes védjegyévé váltak. A közönség annyiszor látta ezt az ábrázolást, hogy végül mindenki kész tényként kezelte: egy igazi boszorkány pontosan így néz ki.
Honnan jött a zöld bőr?
Ha már a klasszikus külsőnél tartunk, muszáj beszélnünk a másik furcsaságról: a zöld bőrről. Azt gondolnád, hogy ez valami ősi pogány hagyományból ered, pedig a valóság ennél sokkal modernebb.
A zöld arcú boszorkány mítoszát egyetlen hollywoodi szuperprodukció, az 1939-es Óz, a csodák csodája teremtette meg. A korai színes film, a Technicolor technikai lehetőségeit kihasználva a készítők valami igazán látványosat akartak. A Nyugati Boszorkány rikító zöld sminkje és sötét ruhája brutálisan elütött a film többi, színes szereplőjétől. A vizuális hatás olyan zseniálisra és maradandóra sikerült, hogy a zöld bőr azóta is a boszorkányok egyik legfontosabb, magától értetődő ismertetőjegye a popkultúrában.
A boszorkánykalap és a zöld arc története zseniálisan mutatja meg, hogyan születnek a világ legikonikusabb figurái. Néha a legfélelmetesebb hagyományok mögött egyáltalán nem ősi varázslat vagy fekete mágia áll. Sokszor csak az emberi képzelet, a divat szeszélye és a modern szórakoztatóipar gyúr össze egy hétköznapi kalapból egy olyan szimbólumot, amit ma már az egész világ ismer és ünnepel.
