Cikkek
A történelem legpofátlanabb átverése: Amikor pár diák befűzte a brit flotta krémjét
Képzeld el, hogy egy csapat unatkozó huszonéves ma kitalálja: bejutnak az amerikai elnök szigorúan őrzött különgépére, az Air Force One-ra, puszta szórakozásból. Teljesen abszurd, igaz? Nos, a 20. század elején a brit Királyi Haditengerészet érinthetetlen volt. A HMS Dreadnought csatahajó pedig maga volt a tengeri terror: a világ legnagyobb, leggyorsabb és legfejlettebb hadihajója, a brit birodalom megtestesült büszkesége. Aztán jött 1910, néhány egyetemista, egy kis arcfesték, pár nevetséges álszakáll – és megszületett a történelem legzseniálisabb átverése.
A mesterterv és a hamis hercegek
A balhét Horace de Vere Cole, a korabeli London hírhedt arisztokrata tréfacsinálója ötlötte ki. Cole imádta a botrányokat, és most a flotta krémjét pécézte ki magának. Beszervezte öt barátját – köztük egy fiatal lányt, aki később Virginia Woolf néven lett világhírű író –, és előállt a tervvel.
A társaság elhatározta, hogy eljátsszák az Abesszin Birodalom (a mai Etiópia) uralkodói delegációját. Azt állították, hogy épp Londonban járnak, és mindenáron látni akarják a birodalom csodafegyverét, a híres csatahajót. Gyorsan béreltek néhány díszes, keleties jelmezt, az arcukat sötétbarnára mázolták, és hatalmas, színpadias álszakállakat ragasztottak magukra. Cole, aki az eseményen a „külügyminisztériumi tolmács” szerepét osztotta magára, egy sürgönyös, hivatalosnak tűnő táviratot küldött a flotta parancsnokának: az abesszin hercegek úton vannak, tessék felkészülni!
Vörös szőnyeg és a rossz himnusz
Amikor a díszes kompánia megérkezett a weymouth-i kikötőbe, az admirális nem bízott semmit a véletlenre. A brit flotta vörös szőnyeggel, vigyázzban álló díszsorfallal és egy teljes katonai zenekarral fogadta a „magas rangú” vendégeket. Volt azonban egy apró bökkenő: a zenekar egyetlen kottát sem talált az abesszin himnuszhoz. Jobb híján úgy döntöttek, eljátsszák a zanzibári himnuszt, bízva abban, hogy a messziről jött hercegek úgysem veszik észre a különbséget. (Nem vették).
A társaság hamarosan már a szigorúan titkos fegyverekkel felszerelt hajó fedélzetén sétálgatott. Mivel természetesen egyetlen szót sem tudtak afrikai nyelveken, a fiatalok klasszikus latin és görög szavak eltorzított, halandzsa keverékével kommunikáltak egymással.
Amikor a flotta büszke tisztjei megmutattak nekik egy hatalmas ágyút, egy radart vagy egy csillogó műszert, a diákok lenyűgözötten dobálták a kezüket, és teli torokból azt kiáltozták: „Bunga bunga!” A tengerészek mindent készségesen elhittek. A végén még udvariasan vissza is utasították az ál-hercegek giccses kitüntetéseit, amiket azok nagy komolyan rájuk akartak aggatni.
A lebukás és a birodalmi közröhej
Az átverés annyira tökéletesre sikerült, hogy a tengerészet magától sosem jött volna rá a turpisságra. A bomba csak akkor robbant, amikor maga Cole néhány nappal később elküldte a kiruccanáson készült csoportképet és a teljes, szaftos sztorit a londoni újságoknak.
A brit haditengerészet egy csapásra az ország közröhejének tárgyává vált. A parlamentben dühösen vonták kérdőre a magas rendű tiszteket a biztonsági rés miatt, az utcán sétáló büszke tengerészek után pedig a gyerekek még hetekig azt kiabálták gúnyosan: „Bunga bunga!”.
A flotta presztízse hatalmas csorbát szenvedett, a társaság tagjai viszont sosem kerültek börtönbe. Elvégre hivatalosan nem szegtek meg egyetlen törvényt sem, nem loptak el semmit, és nem is tettek kárt a hajóban. Csupán feleslegesen sok arcfestékkel és pimaszsággal felszerelkezve rámutattak arra, hogy a brit birodalmi sznobizmus és a tekintélyelvűség mögött olykor csak végtelen hiszékenység lapul. Bunga bunga!
