Történetek
Egy önelégült pár kigúnyolta a régi autómat
Az autóm idősebb, mint a legtöbb ember, aki azon a benzinkúton dolgozik. A festése megfakult. A rádiója évek óta nem működik. A vezetőoldali ajtó pedig csak akkor nyílik ki, ha előtte egy kicsit megemeled. De az építőiparban eltöltött harminc év után már régen nem érdekel, mit gondolnak az emberek arról az autóról, amit vezetek.
Múlt kedden egy Plovdiv melletti benzinkúton álltam meg egy hosszú út után. Körülbelül a tankolás felénél jártam, amikor egy piros Ferrari olyan hangos motorbőgéssel viharzott be a parkolóba, hogy mindenki odafordult.
A sofőr harminc körülinek tűnt. Drága óra. Márkás napszemüveg. A mellette ülő nő úgy szállt ki, hogy egy kis fehér kutyát szorított a mellkasához, mintha csak egy csecsemő lenne. Abban a pillanatban, hogy a férfi meglátta a régi autómat, elnevette magát.
– Te jó ég – mondta hangosan a feleségének. – Nem tudtam, hogy vannak még emberek, akik ilyesmivel járnak.
A nő végigmérte a kocsimat, és gúnyosan elmosolyodott. Aztán ahelyett, hogy a közelben lévő szabad oszlopok egyikét használta volna, a Ferrarival olyan szorosan beállt a lökhárítóm mögé, hogy azonnal tudtam: esélyem sincs kiállni.
Hitetlenkedve néztem rá. – Ezt most komolyan? – kérdeztem.
Ő csak megvonta a vállát, egyáltalán nem látszott rajta, hogy szégyellné magát. – Csak egy percre ugrunk be, tata.
Ezután mindketten nevetgélve besétáltak a shopba. Ott álltam az oszlop mellett, szorítottam az üzemanyagpisztoly markolatát, és próbáltam nem elveszíteni a fejemet.
Amikor itallal a kezükben visszatértek, a nő az autóm hátuljára kötözött kék ponyvára pillantott. – Egyáltalán mit tart maga ez alatt? – kérdezte gúnyosan. – Ócskavasat?
Nem vettem róla tudomást. Ez láthatóan még jobban felbosszantotta a férjét. Vigyorogva elindult az autóm hátulja felé. – Na lássuk, mit hordoz a tata.
Mielőtt megállíthattam volna, megragadta a ponyvát, és hátrarántotta. A mosoly mindkettőjük arcáról pillanatok alatt eltűnt. A nő a sokktól még egy lépést hátra is lépett. Aztán a férfi ismét rám nézett… de ezúttal már egyáltalán nem tűnt olyan magabiztosnak.
A kék ponyva alatt ugyanis nem ócskavas vagy építési törmelék rejtőzött, hanem egy hihetetlen precizitással és kézzel faragott, hatalmas márvány és gránit emlékmű, amely egy tragikusan elhunyt kisfiút ábrázolt angyalszárnyakkal. Az emlékmű talpazatára arany betűkkel a férfi saját vezetékneve, és a kisfia neve volt felvésve, aki két évvel korábban hunyt el egy súlyos betegségben.
Én voltam az a szobrász és építész, akit a férfi saját édesapja (a kisfiú nagyapja) bízott meg hónapokkal ezelőtt, hogy készítsem el ezt a monumentális emlékhelyet a családi sírboltra. A család vagyonos volt, de a nagyapa kifejezetten engem kért fel, mert tudta, hogy a régi vágású, becsületes munkámban nincs hiba. A megrendelést a legnagyobb tisztelettel és diszkrécióval kezeltem, így a fiatal pár nem is sejtette, hogy a „tata a roncskocsival” épp az ő legfájdalmasabb családi emléküket szállítja a temetőbe.
A férfi keze remegni kezdett, ahogy meglátta a fia arcát a kőbe vésve. A napszemüvege mögül könnyek gyűltek a szemébe, és a gőgös, arrogáns stílusa egyetlen másodperc alatt semmivé foszlott.
– Ez… ez a fiam… – suttogta elcsukló hangon, miközben a felesége sírva fakadt mögötte.
– Igen – mondtam halkan, de határozottan. – Az önök édesapja bízott meg a feladattal. Épp most szállítom a helyszínre, hogy holnap reggelre minden készen álljon az évfordulóra. De úgy látom, a sietség és a drága autó fontosabb, mint a tisztelet.
A férfi lassan levette a napszemüvegét, az arca hamuszürke volt a szégyentől. Elővette a slusszkulcsát, és remegő léptekkel beült a Ferrariba. Azonnal hátratolatott, szabad utat engedve nekem, majd kiszállt, odalépett az ablakomhoz, és mélyen fejet hajtva, halkan csak ennyit mondott:
– Bocsásson meg, uram… Kérem, bocsásson meg.
Nem mondtam semmit. Csak bólintottam, beindítottam az öreg, köhögő motoromat, óvatosan megemeltem a vezetőoldali ajtót, hogy bezárjam, és lassan kigördültem a benzinkútról. Hagytam, hogy ott álljanak a méregdrága autójuk mellett, miközben a sors emlékeztette őket arra, hogy a csillogás mögött a legfontosabb dolgokat – az emberi tiszteletet és a méltóságot – nem lehet pénzért megvásárolni.
