Cikkek
Bélyeget ragasztottak a kabátjára: a legőrültebb kiskapu az amerikai posta történetében
Ma már azon is stresszelünk, ha a futár egy kicsit megnyomorgatja a drága cipős dobozt, amit az internetről rendeltünk. De mit szóltál volna ahhoz, ha a gyereket a hétvégére nem autóval viszed át a nagymamához, hanem egyszerűen feladod a postán, és a helyi levélhordó biciklizik el vele? Bármennyire is abszurdnak hangzik, a 20. század elején Amerikában ez egy teljesen bevett – és ami a legdurvább: teljesen legális – gyakorlat volt.
A történelem legbizarrabb postai kiskapuja
Amikor 1913-ban az Egyesült Államokban nagy csinnadrattával elindult a belföldi csomagküldő szolgálat (az úgynevezett Parcel Post), a szabályok még finoman szólva is meglehetősen kiforratlanok voltak. A posta vezetősége csak egyetlen komoly feltételt kötött ki: egy feladott csomag súlya nem lehet nehezebb 11 fontnál, azaz nagyjából 5 kilónál.
Azt viszont a washingtoni bürokraták nagy kapkodásukban elfelejtették feketén-fehéren leírni a szabályzatban, hogy élő embert nem lehet csomagként feladni. És ahogy az lenni szokott, az élelmes amerikai polgárok azonnal lecsaptak a kiskapura.
Olcsóbb volt a bélyeg, mint a vonatjegy
A spórolós, vidéki szülők pillanatok alatt rájöttek a gazdasági matekra. Egy csecsemő vagy egy kisebb, totyogó gyerek pont belefért az 5 kilós súlyhatárba. A feladás költsége, azaz a ruhájukra ragasztott néhány centes postai bélyeg ára pedig töredéke volt annak, mint amennyit egy méregdrága vonatjegyért kellett volna kifizetniük, ha személyesen kísérik el a kicsit a rokonokhoz.
Az 1910-es években tucatnyi esetet jegyeztek fel szerte az országban, amikor csecsemőket és kisgyerekeket „postáztak” vidékre. Az egyik első hivatalos „emberi csomag” egy nyolc hónapos ohiói kisfiú, James Beagle volt, akit a szülei alig 15 centes postaköltséggel küldtek el a nagymamájához. (Ráadásul a szülők még 50 dolláros postai biztosítást is kötöttek rá!)
Különleges bánásmód a postástáskában
Mielőtt még a modern gyermekvédelemért kiáltanánk, fontos megjegyezni, hogy ezek a szállítások egyáltalán nem voltak olyan kegyetlenek, mint ahogy elsőre hangzanak. A korabeli, vidéki postások általában nagyon jól ismerték a helyieket, hiszen ők voltak a közösség bizalmi emberei.
A postások a rájuk bízott kisbabákat hatalmas, bőr postatáskákban, vagy egyszerűen a vonaton az ölükben utaztatva, a legnagyobb gondossággal és épségben kézbesítették a címzettnek. A legőrültebb csavar a történetben, hogy a kiskapu miatt a gyerekek a „szállítás” idejére hivatalosan állami felügyelet alatt álltak. Ha a gyerekkel bármi történt volna az úton, az a szövetségi kormány felelőssége lett volna.
A postai rendszer persze nem bírta sokáig a furcsa terhelést. Albert Burleson amerikai Postamester végül 1915-ben megelégelte a tarthatatlan állapotokat, és egy hivatalos, szigorú rendeletben véglegesen betiltotta az emberek – legyenek bármilyen könnyűek is – feladását. Bár a postásgyerekek korszaka mindössze két évig tartott, az eset tökéletes bizonyítéka annak, hogy ha spórolásról van szó, az emberi leleményesség nem ismer határokat.
