Cikkek
A láncfűrészt eredetileg szüléshez találták fel, és a története durvább, mint egy horrorfilm
Ha meghallod egy láncfűrész agresszív, berregő hangját, valószínűleg azonnal egy favágó flanelinges, izmos alakja, vagy A texasi láncfűrészes mészárlás klasszikus, bőrruhás gyilkosa ugrik be. De mi lenne, ha elárulnám, hogy ezt a zajos, félelmetes eszközt eredetileg nem erdészeti célokra, hanem orvosok fejlesztették ki? Ráadásul a 18. században, egyenesen a szülőszobákban használták! Készülj fel, mert a láncfűrész valódi története sokkal durvább és gyomorforgatóbb, mint bármilyen kitalált Stephen King regény.
A 18. századi szülőszobák pokla
Az 1780-as években járunk, egy olyan sötét korban, amikor az érzéstelenítés még egyáltalán nem létezett, és a hivatalos orvostudomány sokszor inkább hasonlított a hentesmesterséghez, mint a gyógyításhoz. A szülés ebben az időben elképesztően veszélyes folyamat volt. Ha egy csecsemő farfekvéses volt, vagy egyszerűen túl nagy ahhoz, hogy komplikációk nélkül átférjen a szülőcsatornán, az orvosoknak drasztikus, kétségbeesett lépésekhez kellett folyamodniuk, hogy megmentsék az anya és a baba életét.
A császármetszés ekkoriban szinte garantált, fájdalmas halált jelentett az anya számára a brutális fertőzések miatt. Ezért a sebészek egy másik, hajmeresztő eljárást alkalmaztak, amit symphysiotomiának, azaz szeméremcsont-metszésnek hívtak. A procedúra pontosan olyan borzalmas, mint amilyennek elsőre hangzik. Az orvosnak szó szerint ketté kellett vágnia az anya medencecsontját tartó porcot és ízületet, hogy a medence mesterségesen kitáguljon, és a baba végre kiférjen. Mindezt persze teljes tudatnál, érzéstelenítés nélkül, egy kis késsel vagy apró, életlen fűrésszel végezték. A folyamat kínkeservesen lassú, sokkolóan fájdalmas és rendkívül pontatlan volt.
A kurbli, ami megváltoztatta az orvostudományt
Ekkor lépett a színre két leleményes skót orvos, John Aitken és James Jeffray. Úgy gondolták, lennie kell egy modern módnak, amivel felgyorsíthatják ezt a pokoli beavatkozást, hogy az anya kevesebbet szenvedjen a műtőasztalon. 1785 körül, hosszas kísérletezés után megalkották a világ legelső láncfűrészét.
Persze ne ijedj meg, ez még nem egy hatalmas, kétkezes, benzinmotoros szörnyeteg volt. A szerkezet leginkább úgy nézett ki, mint egy masszív konyhai kés, aminek a pengéje helyén egy apró, éles fogazott lánc futott végig. A fogantyúba egy apró kurblit építettek. Ahogy az orvos tekerte a kurblit, a lánc gyorsan mozgott, és percek helyett pillanatok alatt, precízen átvágta az ellenálló csontot.
Óriási siker a kórházakban
Bármilyen morbidul is hangzik mai fejjel, az „osteotóm” nevű találmány óriási siker lett az orvostársadalomban. A sebészek sokkal gyorsabban és pontosabban tudtak vágni, ami jelentősen csökkentette a vérveszteséget, a fájdalmi sokkot és a kritikus műtéti időt. A szülészeti láncfűrészt annyira hatékonynak találták, hogy egészen a 19. század végéig használták a kórházakban, sőt, később más komoly csontsebészeti beavatkozásoknál és amputációknál is sikeresen bevetették.
A műtőasztalról egyenesen az erdőbe
Aztán ahogy az idő telt, a higiéniai viszonyok javultak, a fertőtlenítés elterjedt, és a császármetszés végre biztonságosabbá, rutinműtétté vált. A borzalmas symphysiotomia szép lassan kiment a divatból, a kis kurblis láncfűrész pedig feleslegessé, elavulttá vált a kórházakban.
Az 1900-as évek elején azonban egy fakitermeléssel foglalkozó zseniális mérnök rápillantott erre a porosodó orvosi eszközre, és azonnal meglátta benne a fantáziát. Rájött: ha ezt az egész mechanikát felnagyítjuk, és teszünk rá egy erős belső égésű motort a kurbli helyett, az eredmény egy tökéletes, fáradhatatlan gép lesz a hatalmas fák kidöntésére. Így költözött ki a láncfűrész a steril műtőből a saras erdőbe, de a legelső, véres modellek emléke örökre bizonyítja: a valóság néha sokkal, de sokkal rémisztőbb a fikciónál.
