Cikkek
Az egyik legősibb emberi szokás: ezért tapsolunk a koncerteken és a meccseken
Egy fergeteges koncert végén feláll a közönség, a színházban a függöny legördülésekor szinte felrobban a nézőtér, egy focimeccsen pedig több ezer ember csapja össze a tenyerét egyszerre. A taps annyira természetes és magától értetődő része a mindennapjainknak, hogy szinte sosem tesszük fel a kérdést: mégis miért pont így fejezzük ki az elismerésünket?
Gondolj bele: a taps egy pofonegyszerű, de annál zseniálisabb mozdulat. Nem kell hozzá semmilyen drága hangszer, különleges eszköz, és ami a legfontosabb: még közös nyelv sem. Két tenyér, egy kis lendület, és máris egy olyan egyértelmű, éles hangot adunk ki magunkból, amelyet a világon mindenki, kultúrától függetlenül azonnal felismer.
A legősibb zajkeltő eszközünk
Az emberi közösségek már jóval a modern, tagolt nyelvek kialakulása előtt is rendkívül találékonyak voltak, ha a nonverbális kommunikációról volt szó. A vadászatok vagy a törzsi rituálék során a hangos kiáltás, a ritmikus dobbantás és a kézzel keltett zaj tökéletesen alkalmas volt arra, hogy valaki felhívja magára a figyelmet, vagy jelezze a többieknek a felfokozott izgatottságát.
Bár a taps legősibb, „hivatalos” eredete az idő homályába vész – hiszen nincsenek olyan megkövült régészeti leletek, amik megmutatnák a legelső tapsoló ősembert –, az biztos, hogy a zajkeltés és a tetszésnyilvánítás nagyon hamar összekapcsolódott.
Amikor a rómaiak a hüvelykujjuk helyett a tenyerüket használták
Az ókori társadalmakban a kézzel való tapsolás már egy teljesen tudatos, jól dokumentálható társadalmi szokás volt. A Biblia egyik ószövetségi története például Joás királlyá koronázásakor már kifejezetten említ tapsolást, ami azt jelenti, hogy ez a gesztus több mint kétezer éves írásos múltra tekint vissza.
A rómaiak pedig egyenesen meslyre vitték a közönségreakciókat. A hatalmas amfiteátrumokban és a nyilvános előadásokon a közönség a taps mellett különféle hangos gesztusokat, ütemes kiáltásokat és látványos jelzéseket is alkalmazott, hogy a császár tudtára adja: tetszik-e nekik a véres gladiátorharc vagy a színpadi darab. A taps tehát már ekkor sem pusztán egy spontán érzelmi kitörés volt, hanem egyfajta társadalmi visszajelzés.
A csordaszellem és a kötelező lelkesedés
De miért érezzük néha úgy, hogy szinte muszáj tapsolnunk, még akkor is, ha az előadás nem nyűgözött le minket teljesen? A válasz a pszichológiában és a közösségi nyomásban keresendő. A tapsnak ugyanis van egy elképesztően erős, ragályos oldala.
Amikor egy csendes teremben valaki hirtelen tapsolni kezd, a ritmikus hang pillanatok alatt átterjed a többi emberre is. Ez a közös reakció sokszor nem a tiszta, egyéni lelkesedést tükrözi, hanem a helyzethez kapcsolódó elvárásokat. A színházban ez az udvarias köszönet, a sporteseményen a bátorítás eszköze. Ilyenkor a közönség önálló, lüktető élménnyé válik: együtt hozunk létre egy hatalmas, megfoghatatlan hangfalat.
Amikor még Mozart is élvezte a közbekiabálást
A modern koncerttermekben ma szigorú etikett uralkodik: elvárás, hogy a közönség egy klasszikus zenei mű teljes tétele alatt néma csendben maradjon, és aki rosszkor kezd el tapsolni, azt azonnal szúrós tekintetekkel büntetik. Ez azonban nem mindig volt így!
A 18. és 19. században az előadások közbeni tapsolás, sőt, a hangos bekiabálás teljesen megszokott és elfogadott dolognak számított. A közönség egy-egy különösen hatásos, virtuóz zenei részlet után egyszerűen nem fogta vissza magát. Maga Wolfgang Amadeus Mozart is mosolyogva számolt be a leveleiben olyan fergeteges előadásokról, ahol a közönség a mű közben, a legváratlanabb pillanatokban tombolt a zenéjére.
A taps tehát sokkal több, mint két egymáshoz csapódó tenyér. Egy láthatatlan kötelék, amely évezredek óta összeköt minket. Egyetlen mozdulat, amellyel pillanatok alatt tudjuk jelezni, hogy figyelünk, értékelünk valakit, és hogy mi is részesei akarunk lenni a közös pillanat varázsának.
