Történetek
Mindenki nevetett, amikor a hároméves lányom a mostohaanyám hasára mutatott, és azt mondta: „Apa bent van!” Aztán megláttuk, mire gondolt
A hároméves lányom a mostohaanyám hasára mutatott, és felkiáltott:
– Anya, apa bent van!
A többiekkel együtt én is nevettem. Aztán Elica sírni kezdett, megragadta a kezemet, és a medence felé húzott. Ekkor megláttam az apró mintát Cvetelina fürdőruhája mellett. A férjem arca egy pillanat alatt elsápadt.
Déltájban már vizes gyereklábnyomok vezettek végig a konyhán, és egy rózsaszín szandál úszott a medence mélyebb része felé.
A lányom, Elica lila úszószemüvegben állt a medence szélén. A fején papírkorona volt, amelyet már teljesen átáztatott a víz. Ragaszkodott hozzá, hogy úszás közben is viselje. Szerinte az igazi királynők a vízben sem veszik le a koronájukat. Senki sem tudta meggyőzni az ellenkezőjéről.
A férjem, Miklós a kertben álló nagy diófa alatt virslit sütött. Néhány percenként felemelte a grillsütő fedelét, és rosszallóan nézte a füstöt, mintha a sütő szándékosan összeesküdött volna ellene.
Éppen egy nagy tál dinnyét vittem ki az asztalhoz, amikor megérkezett a mostohaanyám, Cvetelina.
Megállt egy pillanatra a kapuban. Mindig így tett. Ritkán lépett be bárhová anélkül, hogy előbb megbizonyosodott volna róla: senkit sem zavar a jelenléte.
Fehér strandtunikát viselt a fürdőruhája fölött, a hóna alatt szépen becsomagolt ajándékot tartott.
– Elkéstél! – szólt oda neki a kertből az apám, Iván.
Cvetelina csak elmosolyodott. Nem mentegetőzött. Megigazította a tunikáját, és belépett.
Tizenöt évvel korábban, két évvel anyám halála után ment hozzá az apámhoz. Én akkor tizenhét éves voltam, és az egész világra haragudtam. Különösen minden nőre, aki be mert lépni anyám konyhájába.
Cvetelina sosem válaszolt a haragomra haraggal. Inkább túlzottan óvatossá vált. Nem ült arra a székre, amelyen régen anyám szokott. Nem cserélte le a függönyöket. Még évekkel a beköltözése után is megkérdezte, szabad-e arrébb tennie egy-egy tárgyat.
Akkoriban ezt az óvatosságot hűvösségnek éreztem. Az évek során a távolságtartás megszokottá vált közöttünk.
Cvetelina mégis eljött Elica születésnapjára. Ez fontos volt nekem.
Elica kitárt karral szaladt felé. Cvetelina lehajolt, szorosan átölelte, majd átnyújtotta az ajándékot. Egy apró eprekkel díszített, fából készült teáskészlet volt benne.
A lányom szeme felragyogott.
– Nagyi, tartsunk most rögtön teadélutánt!
– A torta után – mosolygott Cvetelina.
Elica úgy nézett rá, mintha hatalmas igazságtalanság érte volna. Néhány másodperc múlva azonban beletörődött, és visszaszaladt a többi gyerekhez.
A következő két órában a kert pontosan olyan volt, mint bármelyik gyerekzsúron: hangos, ragacsos és egy kicsit kaotikus. A gyerekek vízipisztollyal kergették egymást. Apám elszundított a napernyő alatt. Miklós odaégette az első adag virslit, és természetesen a szelet hibáztatta.
Cvetelina, mint mindig, kissé kívül maradt a nyüzsgésen. Utántöltötte a gyerekek poharát, összeszedte a papírtányérokat, és visszakötött egy meglazult szalagot a kerítésre erősített lufiknál.
– Miért nem mész be a medencébe? – kérdeztem tőle.
A gyerekek felé pillantott.
– Talán később.
– Pedig fürdőruha van rajtad, Cveti! – nevettem.
Halványan elmosolyodott.
– Attól még nem biztos, hogy elég bátor vagyok belevetni magam ebbe a gyerekforgatagba.
Azt hittem, csak a fröcskölésre és a medence körüli felfordulásra gondol.
A torta után szinte elviselhetetlenné vált a hőség. Cvetelina végül levette a fehér tunikáját. Egyszerű, egyrészes fürdőruhát viselt. A korlátba kapaszkodva lassan elindult lefelé a medence lépcsőjén.
Elica éppen két másik gyerekkel futott el mellette, amikor olyan hirtelen megtorpant, hogy a többiek nekiszaladtak. Meredten nézte Cvetelinát, majd felemelte a kezét, és a hasára mutatott.
– Anya, apa bent van!
A közelben álló felnőttek mind odafordultak. Elica újra elkiáltotta magát:
– Anya, apa bent van!
Néhány másodpercig senki sem értette, mire gondol. Aztán mindenki nevetni kezdett. Apám, aki éppen felébredt, majdnem kilöttyintette a limonádéját.
Miklós a grillsütő mellől felemelte mindkét kezét.
– Tanúsíthatom, hogy nem vagyok ott bent.
Én is nevettem. Egy pillanatig egyikünk sem vette komolyan Elicát.
Cvetelina lenézett a hasára, majd rám pillantott. Az arckifejezéséből azt olvastam ki, hogy a kisgyerekek néha furcsaságokat mondanak.
Éreztem, hogy elvörösödöm. Odasiettem a lányomhoz.
– Kincsem, nem illik másokra mutogatni.
– De apa bent van, anya.
Most teljesen biztosnak hangzott. Leguggoltam mellé, és Miklósra mutattam.
– Apa ott áll.
Miklós integetett nekünk a grillcsipesszel. Elica ránézett, majd ismét Cvetelina felé fordult. Az arca eltorzult.
– Nem… Apa bent van.
Sírni kezdett. Nem úgy, ahogy akkor szokott, amikor nem kap fagylaltot. Valóban meg volt rémülve.
Megragadta a csuklómat, és a medencéhez húzott. Cvetelina ekkor már kifelé lépett a vízből, és a törülközőjéért nyúlt.
– Elena, kérlek… – mondta nekem. – Még csak hároméves.
De Elica erősebben húzott.
– Nem hazudok, anya! Nézd!
Követtem az ujja irányát. Először csak a fürdőruha sima anyagát és az oldalán lévő kivágásnál kilátszó bőrt láttam.
Aztán Cvetelina kissé elfordult. A fürdőruha széle mellett előbukkant egy régi tetoválás halvány részlete.
Egy világítótorony.
A tinta már kékesszürkére fakult. Vékony vonalak rajzolták ki a tornyot a tengeri hullámok között. Mellette egy apró, mosolygós nap volt: egy kör, hét rövid sugár, két pont a szemének és egy kissé ferde mosoly.
Ezt a napot számtalanszor láttam már. Miklós mindenhova odarajzolta. Bevásárlólistákra, szalvétákra, születésnapi lapokra. Minden üzenetre, amelyet Elica uzsonnásdobozába tett.
Olyan hirtelen egyenesedtem fel, hogy meglöktem a mögöttem álló széket.
Miklós letette a grillcsipeszt, és egy konyharuhába törölve a kezét odalépett hozzánk.
– Mi történt?
Cvetelinára mutattam.
– Miért van a te rajzod a testén?
Miklós odanézett. A konyharuha kicsúszott a kezéből. Cvetelina némán figyelte. Hosszú másodpercekig egyikük sem szólalt meg.
– Kérlek, hadd magyarázzam meg – mondta végül Miklós.
Ez volt az utolsó mondat, amelyet abban a pillanatban hallani akartam.
Cvetelina gyorsan a dereka köré tekerte a törülközőt.
– Fogalmam sincs, milyen történetet képzeltél most mögé.
– Képzeltem? – vágtam közbe. – A lányom felismerte a férjem rajzát a testeden.
Elica közöttünk állt, és az ujjával a levegőbe rajzolt.
– Apa mindig lerajzolja a mosolygós napot.
Miklós letérdelt mellé.
– Így van, hercegnőm.
Újra Miklósra néztem. A kezét Elica vállán tartotta.
– Mielőtt megismertelek, önkénteskedtem egy szófiai művészeti központban – kezdte.
– Ezt tudom – feleltem élesen.
Mesélt a szombati foglalkozásokról, a falfestményekről és a műhelyekről. Cvetelinát viszont sosem említette.
Miklós ismét a tetoválásra pillantott.
– Volt ott egy program műtét után lábadozó embereknek. Művészek segítettek nekik olyan mintákat kitalálni, amelyekkel később elfedhették a hegeiket. Én nem tetoválok. Csak rajzokat készítettem.
Cvetelina ajka kissé szétnyílt.
– A Hársfa utcai közösségi központ…
Miklós figyelmesen nézett rá.
– Csak töredékekre emlékszem.
Cvetelina megérintette a világítótornyot.
– Én egy fiatal fiúra emlékszem, akinek festékes volt a keze.
Apám egyikükről a másikukra nézett.
– Tehát nem ismertétek fel egymást?
– Nem – felelte Cvetelina halkan. – Majdnem húsz éve történt.
Miklós lassan leült a fűbe.
– Egy szombaton bejött egy nő, és arra kért minket, rajzoljunk valamit, ami számunkra a reményt jelenti.
Cvetelina lehunyta a szemét. A születésnapi zsivaj hirtelen elcsendesedett körülöttünk. Elica is mozdulatlanul állt.
– Akkoriban műtéten estem át – suttogta Cvetelina. A keze a tetoválásra csúszott. – Eltávolítottak egy daganatot. A heg végigfutott a hasamon. Ha tükörbe néztem, mindig az jutott eszembe, milyen közel kerültem a halálhoz.
Apám döbbenten nézett rá.
– Ezt sosem mondtad el nekem.
– A műtétről beszéltem.
– Azt mondtad, sok évvel korábban történt. Arról nem beszéltél, hogy min mentél keresztül.
Cvetelina elfordította a tekintetét.
– Nem akartam egész életemben azzal a legnehezebb pillanattal bemutatkozni, amelyet valaha átéltem.
Miklós idegesen összedörzsölte a tenyerét.
– Világítótornyot rajzoltam, mert a legerősebb viharban is állva marad.
Elica nekidőlt.
– És a napot?
Miklós halványan elmosolyodott.
– Akkoriban szinte mindenre odarajzoltam azt a mosolygós napot, hercegnőm.
Cvetelina úgy nézett a tetoválásra, mintha most látná először.
– A világítótorony alá két szót is írt.
Kissé lejjebb húzta a törülközőt. A rajz alatt, részben a fürdőruha takarásában, halvány felirat látszott:
Menj tovább.
Apám lassan visszaült a székére. Már senki sem nevetett.
A gyanakvásom nem múlt el egyetlen pillanat alatt, de lassan engedni kezdett. Miklós akkoriban huszonegy éves volt. Cvetelina még a lánykori nevét használta. Csak évekkel később ment hozzá az apámhoz. Miklós addigra másik városba költözött, levágatta a haját, és később egy baráti grillezésen találkoztam vele.
Cvetelina is megváltozott. Más volt a haja, más volt a neve. A zsúfolt teremben töltött egyetlen délutánt elfedte csaknem húsz év emléke.
Aztán egy hároméves gyerek észrevette az apró, mosolygós napot.
Elica Cvetelina hasa felé nyújtotta a kezét. Ő bólintott, a lányom pedig óvatosan megérintette a világítótornyot.
– Apa széppé tette.
Cvetelina halkan felnevetett. Könnyek folytak az arcán.
– Igen. Széppé tette.
Elica a kis napot is megsimogatta.
A világítótorony, a heg és a felirat mindannyiunk előtt volt. Először néztem másként Cvetelinára. Egy nőre, aki egykor félve ült egy közösségi teremben, és idegenektől kért segítséget ahhoz, hogy újra rá tudjon nézni a saját testére.
Megindított, amit megtudtam róla. De volt valami, amit még mindig nem értettem.
– Akkor miért éreztem mindig úgy, hogy utálsz?
Cvetelina összerezzent. Apám mondani akart valamit, de ő felemelte a kezét.
– Sosem utáltalak, Elena – mondta elcsukló hangon.
– Tizenöt évig alig szóltál hozzám.
– Tudom.
– Kihagytad a születésnapjaimat. Korán elmentél a családi vacsorákról. Úgy éreztem, teher neked, ha ott vagyok.
Cvetelina a kertre nézett. A vendégek már visszaterelték a gyerekeket a medencéhez, és úgy tettek, mintha nem hallanák a beszélgetésünket. Leült egy napozóágyra.
– Féltem tőled.
Majdnem felnevettem.
– Attól féltem, mit gondolnál, ha közel kerülnék hozzád – folytatta. Ujjával végigsimított a tetovált világítótornyon. – Anyád csak két éve halt meg, amikor hozzámentem apádhoz. Mindenütt ott voltak a fényképei. A receptjei még a konyhaszekrényekre voltak ragasztva. Te pedig nyáron is az ő régi zöld pulóverét hordtad.
Rögtön eszembe jutott a pulóver. Az ujja egészen az ujjaim hegyéig ért.
– Attól tartottam, ha megpróbálok közel kerülni hozzád, azt hiszed majd, anyád helyére akarok lépni. Úgy gondoltam, ha távol maradok, legalább tiszteletben tartom az emlékét.
Nagyot sóhajtott.
– Csakhogy túl távol maradtam.
Nem mentegetőzött. Elmondta, mitől félt.
Eszembe jutottak a karácsonyok. Cvetelina mindig barna papírba csomagolta az ajándékaimat, ahogy anyám szokta. Az ő receptje alapján sütött fahéjas csigát, de sosem mondta, hogy ő készítette. A gyerekkori rajzaimat bekeretezve tartotta a folyosón. A diplomaosztóm fényképein mindig a csoport szélére állt.
Én minden hátralépését elutasításnak hittem. Most először értettem meg, hogy félelem is lehetett mögötte. Talán én is féltem attól, hogy közelebb engedjem magamhoz.
Elica kérdezés nélkül felmászott Cvetelina ölébe. Ő egy pillanatra megdermedt, majd óvatosan átölelte.
– Nagyi, a világítótorony még működik?
Cvetelina meglepetten pislogott.
– Ez egy tetoválás, drágám.
– Nem arra gondoltam. A remény még működik?
Cvetelina rám nézett. Elica kérdése után egyikünk sem tudott úgy tenni, mintha nem hallotta volna a másikat. Cvetelina könnyes szemmel elmosolyodott.
– Igen. Azt hiszem, még működik.
A születésnap folytatódott, de már más hangulatban. Miklós visszament a grillsütőhöz. Apám száraz törülközőt hozott Cvetelinának. Elica a nap hátralévő részében mosolygós napokat rajzolt a vendégek papírpoharaira.
Nem sokkal naplemente előtt, amikor az utolsó vendég is elment, Cvetelinát a medence szélén találtam. A lábát a vízbe lógatta. Leültem mellé.
Sokáig néztük a szélben a kerítés mentén sodródó lufikat. Aztán óvatosan megérintettem a kis világítótornyot.
– Amikor megláttam, azt hittem, ez a tetoválás egy olyan titkot rejt, amely szétrombolja a családunkat.
Cvetelina letörölt egy könnycseppet.
– Aztán megtudtam, miért van ott – mondtam.
Megfogta a kezemet.
– Sajnálom, hogy ennyi éven át úgy érezted, nem látlak szívesen.
Könnyes szemmel rámosolyogtam.
– Én pedig sajnálom, hogy sosem kérdeztem meg, te is félsz-e.
Elica krétával rajzolt a kerti járdára. Rózsaszín hullámok között egy kis világítótorony jelent meg. Három mosolygós emberke állt benne.
– Elica, kik ezek? – kiáltottam oda.
Felnézett, és szélesen elmosolyodott.
– A család.
Cvetelina összefűzte az ujjait az enyémmel. A rajz egészen estig ott maradt a járdán. Nem fényképeztem le. Néztem, amíg még látszott.
Évekig ugyanannak a veszteségnek a két oldalán álltunk Cvetelinával, és mindketten a másik első lépésére vártunk. Végül Elica mutatott rá a kis világítótoronyra, és beszélni kezdtünk egymással.
