Cikkek
A Nagy Bűz: Amikor a londoni parlamentet szó szerint térdre kényszerítette az emberi ürülék
A viktoriánus London az 1800-as évek közepén a világ egyik legfejlettebb, legnépesebb és leggazdagabb városa volt, a hatalmas Brit Birodalom ragyogó központja. Csakhogy a felszín alatt – és szó szerint a felszínen is – volt egy masszív, gyomorforgató bökkenő: a város úgy bűzlött, mint egy gigantikus, nyitott csatorna.
1858 nyarán a helyzet annyira elfajult, hogy a londoniak számára a puszta levegővétel is éles fizikai fájdalmat okozott. A brit kormány pedig kénytelen volt klórmeszet locsolni a parlament ablakaira, hogy a világ legbefolyásosabb politikusai ne ájuljanak el beszéd közben.
A luxus, ami megmérgezte a várost
Ebben az időszakban London lakossága már meghaladta a 2,5 millió főt, csatornarendszere azonban gyakorlatilag a sötét középkorban ragadt. Az igazi problémát paradox módon pont a fejlődés okozta: a modern, vízöblítéses vécék egyre elterjedtebbek lettek a gazdagabb háztartásokban. Ez a kényelmi újítás azonban hatalmasat rontott a helyzeten.
Az összes moslék, a vágóhidak rothadó hulladéka, valamint milliók mindennapi ürüléke mindenféle tisztítás nélkül, egyenesen a Temze folyóba ömlött. A folyó ekkorra már elvesztette természetes jellegét, és nem volt más, mint egy lassan hömpölygő, barna sárszínű, mérgező emésztőgödör.
A 35 fokos pokol és a menekülő királynő
A katasztrófa 1858 nyarán érte el a csúcspontját, amikor egy szokatlanul kegyetlen, hetekig tartó kánikula köszöntött az angol fővárosra. A 35 fokos hőségben a Temze vízszintje drasztikusan lecsökkent, a folyóparton lerakódott méteres ürülékréteg pedig szó szerint rothadni és erjedni kezdett a perzselő napon. Ez volt a történelembe csak „Nagy Bűz” (The Great Stink) néven bevonult esemény.
A szag olyan elképesztően sűrű és fojtogató volt, hogy az emberek mérföldekre a folyótól is folyamatosan hányingertől és fejfájástól szenvedtek. Viktória királynő egy alkalommal gőzhajós sétahajózásra indult a Temzén, de a programot mindössze öt perc után le kellett fújni, mert az uralkodó egyszerűen képtelen volt elviselni az orrfacsaró bűzt.
Pánik a Parlamentben
A legnagyobb dráma azonban a közvetlenül a folyó partjára épült Parlament monumentális épületében zajlott. A világ egyik legerősebb birodalmának vezetői könnyezve, zsebkendővel az arcukon próbáltak vitázni a törvényekről. A függönyöket masszív mennyiségű klórmészbe áztatták, hátha az elnyomja a szagot, de a próbálkozás teljesen hiábavalónak bizonyult. A kétségbeesés akkora volt, hogy komoly javaslatok születtek: a teljes brit kormányt evakuálják Oxfordba vagy St. Albansba, amíg a helyzet normalizálódik.
A bűz, ami megmentette a modern Londont
A Nagy Bűz azonban végül megtette azt, amit az orvosok és a közegészségügyi szakemberek évek óta nem tudtak elérni: azonnali, drasztikus cselekvésre kényszerítette a politikusokat. Azok a képviselők, akik korábban a folyamatos pénzszűkére hivatkozva halogatták a csatornázást, a fojtogató szag hatására hirtelen nagyon motiváltak lettek.
Alig 18 nap alatt áttoltak egy új törvényt, és felkérték Joseph Bazalgette mérnököt, hogy építsen egy vadonatúj, modern csatornarendszert. Bazalgette nem aprózta el a munkát: egy zseniális, több mint ezer kilométer hosszú, nagyrészt ma is működő alagútrendszert tervezett, amely a folyó helyett a városon kívülre vezette a szennyvizet.
A Nagy Bűz így végső soron megmentette Londont. Az új rendszer szinte teljesen felszámolta a pusztító kolerajárványokat, és élhetővé tette a modern kor egyik legfontosabb metropoliszát. Néha ugyanis kell egy kis orrfacsaró kellemetlenség ahhoz, hogy a világ legfontosabb döntései végre megszülessenek.
