Történetek
Néhai fiam temetésére a legjobb barátja egy női ruhában érkezett – a férjem már fel is állt, hogy kikísérje, de a fiú ekkor a mikrofonhoz lépett, és elárult valamit a fiunkról, ami mindenkit meglepett.
Majdnem kivezettettem a fiam legjobb barátját a temetésről amiatt, amit viselt. Aztán kimondott egyetlen mondatot a mikrofonba, amely egy szempillantás alatt megváltoztatta, ahogyan az egész terem ránézett.
– Tudom, hogy a felük legszívesebben azonnal kidobna innen.
Ádám elhallgatott. A hangja megbicsaklott. Egy pillanatig csak állt a mikrofon előtt abban a tűzpiros ruhában, miközben a hátam mögött suttogtak az emberek. Aztán lenézett magára.
– És azt is tudom, hogyan néz ki ez az egész. Nem is az enyém. A nővéremtől kértem kölcsön.
Néhányan fészkelődni kezdtek a padsorokban. A férjem, Dániel még mindig félig állva feszült mellettem, én pedig egyik kezemmel görcsösen a zakója ujjába kapaszkodtam. Ádám nagyot nyelt.
– Az ok, amiért most ebben állok itt, rendkívül egyszerű – mondta, és Bence koporsója felé pillantott. – És ez a legszomorúbb dolog, amit valaha hallottam.
A teremben egyetlen pillanat alatt síri csend támadt.
A fiam, Bence tizenhét nappal a tizennyolcadik születésnapja után halt meg. Rákban. Tizennégy hónap telt el a diagnózistól a temetésig. Még ma is szinte szentségtörésnek érzem, hogy erre a néhány rideg tényre szűkítsem le az életét. Bence imádta a régi horrorfilmeket, és mindig odaégette a melegszendvicset, mert nem volt hajlandó alacsony fokozaton sütni. Utálta a paradicsomot, mégis mindenre ketchupot nyomott. Szinte a világ összes fővárosát fel tudta sorolni fejből, de arra sosem emlékezett, hogy levigye a szennyesét a mosókonyhába.
És Ádám szinte minden egyes pillanatban ott volt mellette.
Hétéves korukban ismerkedtek meg; Ádám négy házzal lejjebb lakott tőlünk az utcában. Tízéves korára gyakorlatilag nálunk élt. Olyan gyakran aludt a vendégszobánkban, hogy egy idő után már nem is hívtam vendégszobának – egyszerűen csak „Ádám szobája” lett. Otthon nem volt könnyű az élete: a szülei kétszer váltak el és kétszer békültek ki, majd végül annyi keserűséggel zárták le a házasságukat, hogy az minden későbbi ünnepet megmérgezett. Voltak évek, amikor Ádám velünk töltötte a karácsonyt, mert a szülei képtelenek voltak megegyezni abban, kinél kellene lennie. Bence sosem csinált belőle nagy ügyet. Csak benyitott a konyhába, és annyit mondott: „Anya, Ádám itt alszik.” Nem kérdezte. Közölte. Én pedig mindig igent mondtam.
Amikor Bence megbetegedett, Ádám úgy viszonozta ezt, hogy arra a mai napig nem találok szavakat. Iskola után azonnal átjött hozzánk. Bence szobájának padlóján ülve írta meg a házi feladatát. Rossz filmeket nézett vele. Ott volt a hajhullásnál, a szteroidoknál, azokon a napokon, amikor Bence egyetlen szót sem akart szólni, és azokon is, amikor képtelen volt abbahagyni a beszédet, mert rettegett, hogy ha elhallgat, mindenki más halálra rémül körülötte. Voltak hetek, amikor Ádám többet látta a fiamat, mint én, mert Dániellel váltott műszakban dolgoztunk, hogy megtartsuk az állásunkat, miközben szinte a kórházban éltünk. Ádám egyszer sem panaszkodott.
Éppen ezért, amikor besétált a ravatalozóba egy piros ruhában, egyszerűen nem értettem.
Élénkpiros volt. Térdig érő. Egyszerű szabású, mégis lehetetlen volt nem észrevenni egy fekete, sötétkék és szürke ruhákkal teli teremben. Az emberek megfordultak. Néhányan nyíltan bámulták. Dániel egyik öccse, Tamás a hátam mögött halkan odasziszegte: „Mi a fene ez?”
Az első gondolatom miatt ma már szégyellem magam: azt hittem, Ádám magára akarja vonni a figyelmet a fiam temetésén. Aztán arra gondoltam, talán összevesztek Bencével, mielőtt a fiam meghalt. Valami titkos, csúnya dolog miatt. Odahajoltam Bence két osztálytársához az előttünk lévő sorban:
– Történt valami köztük az utóbbi időben?
Mindketten megrázták a fejüket, az egyikük pedig halkan suttogta:
– Nem, Eszter néni, semmi.
Ádám egyedül ült le a padsor szélére, a folyosó mellé. A kezeit görcsösen összekulcsolta az ölében. Dániel néhány perccel később vette észre.
– Mit művel ez itt? – kérdezte fojtott hangon.
– Nem tudom – feleltem.
– Ez Bence temetése.
– Tudom.
Dániel elindult volna, hogy felálljon. Megragadtam a zakója ujját:
– Ne.
– Egy női ruha van rajta!
– Látom én is.
– De miért?
– Nem tudom.
Dániel arca nyúzott és sebezhető volt a tizenhét napnyi alváshiánytól; az enyém valószínűleg pontosan ugyanígy nézett ki. A gyász türelmetlenné teszi az embert a rejtélyekkel szemben – minden egyes furcsaság egy újabb arculcsapásnak tűnik, amelynek befogadására már nincs hely a lélekben.
Aztán felolvasták Ádám nevét a búcsúbeszédhez. El is felejtettem, hogy ő is beszélni fog. Felállt, a suttogás pedig végigkísérte egész úton a mikrofonig. Megállt, a koporsóra meredt, majd közelebb húzta magához a mikrofont.
– Körülbelül hat hónappal ezelőtt Bencével egy borzalmas filmet néztünk a szobájában – kezdte, és egy apró, halvány mosoly jelent meg az arcán. – Azt állította, hogy igazi klasszikus. Nem volt az.
Bence barátai közül néhányan halkan felnevettek. Ádám folytatta:
– Épp csak hazaért egy újabb kontrollvizsgálatról. A szülei még nem voltak otthon.
Dánielre pillantottam. Emlékeztem arra a vizsgálatra. Az eredmények rosszak voltak. Nem reménytelenek, legalábbis hivatalosan még nem – de épp elég rosszak ahhoz, hogy az orvos elkezdjen olyan kifejezéseket használni, mint a „következő vonalbeli kezelés” és az „elvárások reális kezelése”.
– Bence megkérdezte tőlem, mondanék-e beszédet a temetésén – mondta Ádám.
Kiszaladt a levegő a tüdőmből. Dániel lassan visszaült a padra. Ádám felénk nézett:
– Azt mondtam neki, hogy fogja be a száját. – A szeme megtelt könnyel. – Dühös voltam rá, amiért egyáltalán kimondta. – Aztán a könnyein át halkan felnevetett. – Azt feleltem neki: „Akkor mondok beszédet a temetéseden, ha te eljössz az enyémre egy női ruhában.”
Többen elmosolyodtak a teremben. Én nem. Már tudtam, hová fut ki ez az egész.
– Bence erre azt mondta: „Rendben. Akkor neked kell egyet felvenned az enyémre.” – Ádám lenézett a piros szövetre. – Mondtam neki, hogy szó sem lehet róla. – Elhallgatott egy pillanatra. – Erre azt mondta: pirosat.
A kezem remegni kezdett az ölemben.
– Kifejezetten pirosat. Mert szerinte a feketében úgy nézek ki, mint egy temetkezési vállalkozó.
Valaki a hátam mögött hangosan felnevetett, és azonnal sírva is fakadt. Ádám hangja elvékonyodott:
– Mondtam neki, hogy nem lesz semmiféle temetés. – Újra megállt, és ezúttal már nem tudta elrejteni a könnyeit. – Azt mondtam neki, hogy meg fog gyógyulni.
A teremben megállt a levegő.
– Erre csak annyit mondott: „Valószínűleg.” – Ádám a kézfejével törölte végig az arcát. – De aztán megesketett rá.
Képtelen voltam levegőt venni. Bence nekünk soha nem mondta ezt. Egyetlenegyszer sem. Megkérdezte tőlünk, visszanő-e majd a haja, mehet-e még egyetemre, és elengedjük-e utazni, ha hat a kezelés. Olyan állandóan a jövőről beszélt, hogy azt hittem, pontosan olyan erősen hisz benne, amennyire nekem szükségem volt erre a hitre. Pedig hat hónappal a halála előtt a fiam megeskette a legjobb barátját arra, mit viseljen a temetésén.
– Azt hittem, ha nem ígérem meg neki, azt fogja gondolni, hogy félek – mondta Ádám, és újra Bence koporsójára nézett. – Pedig féltem.
Aztán benyúlt a ruha zsebébe. Igen, annak az átkozott ruhának még zsebe is volt – Bence ezt biztosan értékelte volna. Ádám kihajtogatott egy darab papírt, és felmutatta:
– Ezért nem tudtam egyszerűen figyelmen kívül hagyni. Bence leírta.
Felkaptam a fejemet. Ádám egyenesen rám nézett:
– Eszter néni, nagyon sajnálom. El kellett volna mondanom a mai nap előtt. Csak… egyszerűen nem bírtam.
Kihajtogatta a lapot, és olvasni kezdte:
– Ez áll rajta: „Ádám, ha ezt olvasod, mert meghaltam, először is: ez elég kínos rám nézve.”
Nevetés hullámzott végig a termen. Valódi nevetés. Fájdalmas, mégis igazi. Ez pontosan úgy hangzott, mintha Bence mondta volna. Ádám tovább olvasott:
– „Másodszor: megígérted. Piros ruha. Ne gyávulj meg csak azért, mert a rokonaim ítélkezőek.”
Dániel mellettem olyan hangot adott ki, amely félig zokogás volt, félig nevetés. Ádám Dániel öccse felé pillantott, mire még többen nevettek fel hangosabban. Aztán Ádám arca elkomolyodott:
– „Harmadszor: ne az én temetésem legyen az első alkalom, amikor hazudsz nekem csak azért, mert már nem vagyok ott, hogy számonkérjem rajtad.”
Ádám leengedte a papírt.
– Majdnem nem jöttem el – mondta halkan. Ránéztem. – Apám azt mondta, ne vegyem fel. Anyám azt mondta, az emberek félre fogják érteni. A nővérem pedig azt mondta, megőrültem. – Lenézett a ruhára. – De azért odaadta a ruhát.
A terem hátuljában egy fiatal lány a szája elé kapta a kezét. Ádám nővére, Emma. Korábban alig vettem észre őt. Ádám újra rám nézett:
– Nem akartam felzaklatni magukat.
Ez volt az a pillanat, amikor összetörtem. Mert ez a fiú alig három méterre ült tőlünk, halálra rémülve attól, hogy fájdalmat okoz nekünk, miközben én azon töprengtem, kivezettessük-e a teremből.
Felálltam. Dániel rám nézett. Elindultam Ádám felé. A fiú szoborrá merevedett – egyetlen szörnyű másodpercig biztos vagyok benne, hogy azt hitte, azért megyek oda, hogy elvigyem a mikrofontól. Ehelyett szorosan átöleltem.
Már magasabb volt nálam. Mikor történt ez? Kisfiú kora óta ismertem, amikor még hiányoztak az első tejfogai. Most pedig belém kapaszkodott, és zokogni kezdett:
– Sajnálom – suttogta a vállamba.
– Ne kérj bocsánatot.
– El kellett volna mondanom.
– Nem.
– Nem akartam még rosszabbá tenni a mai napot.
– Nem tetted rosszabbá – szorítottam meg gyengéden a tarkóját. – Fejezd be.
Hátrébb lépett egy kicsit, könnyes szemmel nézett rám:
– Biztos benne?
– Fejezd be, amit Bence kért tőled.
Visszasétáltam a helyemre. Dániel ekkor már nyíltan sírt mellettem. Ádám újra a mikrofon elé állt, ránézett a kezében tartott cetlire, majd gondosan összehajtotta:
– Igazából írtam egy rendes búcsúbeszédet – emelt fel több teleírt oldalt a pulpitusról. – Hét oldalt.
Bence egyik osztálytársa felkiáltott a sorokból:
– Úristen, Ádám!
Ádám felnevetett:
– Pontosan. Bence utálta volna. – Félretette a lapokat. – Úgyhogy nem olvasom fel.
És ehelyett egyszerűen beszélni kezdett. Nem a rákról – legalábbis nagyrészt nem arról. Mesélt arról, amikor tizenkét évesen véletlenül betörték a garázsablakunkat egy jégkorongkoronggal, aztán három órán át egyre képtelenebb magyarázatokat találtak ki rá, míg végül egy madárra fogták. Dániel akkor megkérdezte: „Miféle madár cipel magával egy jégkorongkorongot?”, mire Bence rávágta: „Egy nagyon erős.” Mesélt arról is, hogyan csalt Bence a Monopolyban, és váltig állította, hogy az nem csalás, mert „a banknak van biztosítása”. És beszélt a gimnázium első napjáról, amikor Ádám pánikrohamot kapott a mosdóban, Bence pedig leült mellé a fülke előtti padlóra, és úgy tett, mintha együtt lógnának az óráról.
Aztán Ádám hangja elhalkult:
– Amikor Bence megbetegedett, mindenki elkezdte bátornak nevezni. – Lenézett a pulpitusra. – Utálta ezt.
Tudtam. Bence egyszer azt mondta nekem: „Anya, ha még egy felnőtt azt mondja nekem, hogy bátor vagyok, miközben belém szúr egy tűt, esküszöm, megütöm.”
– Azt mondta, betegnek lenni nem bátorság, az csak megtörténik az emberrel – folytatta Ádám, ujjait a pult szélére szorítva. – De szerintem volt egy dolog, amiben mégis bátor volt. – Felénk nézett. – Hamarabb tudta, mint ahogy a legtöbben hajlandóak voltunk tudomásul venni.
Lehunytam a szememet. Tudta, hogy meg fog halni. A szavak még úgy is égettek, hogy már eltemettük őt.
– És valahogy mégis az ideje felét azzal töltötte, hogy mindenki másban csökkentse a félelmet – simított végig Ádám a piros szoknyán. – Ez nem arról szólt, hogy Bence gúnyt akart űzni belőlem. – Elmosolyodott. – Jó, részben arról is szólt, hogy gúnyt űzzön belőlem. – Újabb nevetés futott végig a termen. – De leginkább azt hiszem, akart egy utolsó dolgot, amit még ő irányíthat.
Ez a mondat minden másnál mélyebbre talált. A rák darabról darabra vette el Bencétől az irányítást: az iskoláját, a haját, az étvágyát, a magánszféráját, a terveit – és végül azt is, hogy segítség nélkül járni tudjon. De ezt ő választotta. Egy piros ruhát. Egy ígéretet. Egy poént, amely hat hónapon át várt a csattanójára.
– Szóval ez most Bencéért van – fejezte be Ádám, és lenézett magára. – Utálom ezt a ruhát.
Hátulról a nővére azonnal bekiabált:
– Pedig remekül áll!
A terem felrobbant a nevetéstől; még én is elnevettem magam. Ádám megrázta a fejét:
– Köszönöm, Emma.
Aztán egy utolsó pillantást vetett a koporsóra:
– Nyertél, te idióta.
Azzal lelépett a pulpitustól.
A szertartás után mindenki Ádámmal akart beszélni – ami szinte komikus volt ahhoz képest, hányan bámulták megvetően, amikor belépett. Dániel öccse, Tamás lépett oda hozzá elsőként, kissé esetlenül:
– Ádám… – A sógorom megköszörülte a torkát, miközben Ádám idegesen nézett rá. – Tartozom neked egy bocsánatkéréssel.
– Miért?
– Már azelőtt ítélkeztem feletted, hogy egyáltalán leültél volna.
Ádám megvonta a vállát:
– Semmi baj.
– De van – nézett Tamás Bence koporsója felé, majd kezet nyújtott neki. – Van baj.
Ádám megszorította a kezét, utána pedig sorban jöttek a többiek: voltak, akik megölelték, mások azt mondták, Bence imádta volna ezt az egészet. Az egyik idős nagynénénk csak annyit jegyzett meg: „Én még mindig nem értem a mai fiúkat, de a beszéded gyönyörű volt.” Ádám elmosolyodott: „Őszintén szólva ez teljesen jogos.” Egész nap először láttam felvillanni benne azt a fiút, akit igazán ismertem.
Később, amikor a legtöbben már átmentek a halotti torra, Ádám egyedül talált rám a Bencéről kiállított fényképek mellett. Az egyik képen nyolcévesek voltak: tetőtől talpig sárosan, cipő nélkül vigyorogtak a kamerába, mint két kis bűnöző. Ádám megállt mellettem:
– Mondanom kell még valamit.
Ránéztem:
– Mit?
– Bence nem akarta, hogy megtudják.
A gyomrom összeszorult:
– Mit ne tudjunk meg?
– Hogy azt hitte, meg fog halni. – A fényképre meredtem, miközben Ádám sietve folytatta: – Nem azért, mert nem bízott magukban.
– Tudom.
– Azt mondta, magának és Dániel bácsinak reményre van szüksége.
Ez fájt a legjobban:
– Hiszen ő volt a beteg!
– Én is ezt mondtam neki.
– És mit felelt?
Ádám szomorúan elmosolyodott:
– Azt mondta: „Igen, de anya túl drámai.”
Felnevettem a könnyeimen át:
– Az a kis gazember.
– Nagyon szerette magát – mondta Ádám halkan. – És nem csak megjátszotta a reményt. Tényleg egyetemre akart menni, tényleg utazni akart, és tényleg hitte, hogy a kezelés működhet. Csak azt is tudta, hogy talán nem fog.
Mindkettő egyszerre. A remény és a félelem. A tizennyolc éves fiam valahogy hamarabb megtanulta, hogy ez a kettő megfér egymás mellett, mint én.
– Gyakran beszélt a halálról? – kérdeztem halkan.
– Nem. Talán háromszor összesen.
Bólintottam:
– Félt?
Ádám nem válaszolt azonnal – és ez önmagában is elég válasz volt.
– Igen – mondta végül. – De nem állandóan.
Újra elsírtam magam, Ádám pedig átkarolta a vállamat:
– Köszönöm, hogy nem hazudtál nekem – suttogtam.
Bólintott:
– Ezt is megígértem neki.
A piros ruha lett az egyik dolog, amire az emberek a leginkább emlékeztek Bence temetéséről. Egy ideig ez zavart: nem akartam, hogy a fiam életét egy furcsa történetre szűkítsék le egy ruhát viselő fiúról. De idővel megértettem, miért maradt meg mindenkiben. Az a ruha valójában nem Ádámról szólt, és még csak nem is a viccről – hanem bizonyíték volt arra, hogy Bence akkor is önmaga maradt, amikor a halál már karnyújtásnyira állt tőle. Szarkasztikus, irányító, vicces, bosszantó – aki hat hónappal előre kitervelte, hogyan hozza kellemetlen helyzetbe a legjobb barátját.
Ádám másnap vissza akarta adni a ruhát Emmának, de a nővére hallani sem akart róla: „Szó sem lehet róla, most már temetési energiája van.” Így hát Ádám megtartotta.
Azóta eltelt néhány év. Ádám most huszonhárom éves, és tavaly tavasszal lediplomázott az egyetemen. Dániellel mi is ott voltunk, közvetlenül az édesanyja mellett ültünk. A ceremónia után Ádám talárban és kalapban odajött hozzánk, mindkettőnket szorosan megölelt, majd halkan odasúgta:
– Gondolkodtam rajta, hogy pirosat veszek fel.
Dániel elmosolyodott:
– Ne kísértsd a sorsot, fiam.
Ballagási ajándékként odaadtuk neki Bence egyik karóráját – nem volt drága darab, csak az az egyszerű fekete óra, amelyet Bence szinte minden nap hordott, mielőtt a kezelések miatt túlságosan elvékonyodott volna a csuklója. Ádám hosszan meredt rá:
– Ezt nem fogadhatom el.
Rázártam az ujjait az órára:
– De igen, elfogadhatod.
Elsírta magát, és én is vele sírtam. Ma már ritkábban tesszük ezt, bár a gyász sosem múlik el – csak alakot vált. Vannak napok, amikor Bence olyan távolinak tűnik, aztán felhangzik a fejemben valamelyik idióta mondata, és újra ott áll közvetlenül mellettem.
Még mindig sokat gondolok arra a pillanatra, amikor Ádám belépett a temetésre: a bámészkodásra, a suttogásra, a saját gyanakvásomra, és arra, ahogy Dániel felállt. Néhány percig szinte minden felnőtt abban a teremben azt hitte, pontosan érti, mit lát – pedig fogalmunk sem volt róla. Láttunk egy kamaszt piros ruhában a legjobb barátja temetésén, és még azelőtt gyártottunk hozzá magyarázatokat, hogy egyetlen szót is szólt volna. Ádám tudta, hogy ez fog történni, és Bence is tudta – hat hónappal korábban pontosan megjósolta. Talán ez volt az egész történetben a leginkább Bencére valló dolog.
A cetli legutolsó sorát Ádám nem olvasta fel a temetésen; csak később mutatta meg nekem. Közvetlenül az ítélkező rokonokról szóló rész alá Bence még ezt írta: „Ha anya mérgesnek tűnik, adj neki harminc másodpercet. Kedves ő, ha már minden információ a birtokában van.”
Hosszan bámultam a kézírását, majd Ádámra néztem:
– Sokkal többet nézett ki belőlem, mint amennyit megérdemeltem.
Ádám elmosolyodott, és gondosan összehajtogatta a papírt:
– Nem. Egyszerűen csak ismerte magát.
Talán igaza volt. És talán ma már ez az, amire a leginkább emlékszem – nem a ruhára, nem a suttogásra, még csak nem is a temetésre. A fiam haldoklott, és mégis szentül hitte, hogy ha az embereknek adunk elég időt és elég igazságot, képesek kedvesebbé válni az első reakciójuknál. Azon a napon pedig, Ádámnak köszönhetően, valóban azok lettünk.


