Cikkek
A nyár, ami sosem jött el: amikor júniusban havazott, és éhezett a világ!
Képzeld el, hogy június közepén előveszed a legvastagabb télikabátodat, a hőmérő higanyszála fagypont alá zuhan, a tavak pedig beállnak a nyár kellős közepén. A kertekben a friss hajtások azonnal elfagynak, a madarak pedig értetlenül gubbasztanak a fagyos ágakon. Bár úgy hangzik, mint egy túltolt hollywoodi katasztrófafilm forgatókönyve, ez a kőkemény történelmi valóság.
Az 1816-os esztendő úgy vonult be a történelemkönyvekbe, mint a „nyár nélküli év”. Amikor az emberek a hosszú, meleg nappalokat és a bőséges betakarítást várták volna, ehelyett hóesésre, jéghideg esőkre és pusztító fagyokra ébredtek. A bizarr időjárás nemcsak tönkretette a nyaralásokat – amik akkoriban amúgy sem nagyon voltak –, hanem globális éhínséggel fenyegetett.
A vulkán, amely befagyasztotta a bolygót
A globális klímakáosz valódi okozóját nem az európai vagy amerikai kontinensen kellett keresni, hanem jóval távolabb. A történet főszereplője egy indonéziai vulkán, a Tambora, amely 1815 áprilisában olyan elképesztő erejű kitörést produkált, amelyhez foghatót a modern történelemben ritkán jegyeztek fel.
A hatalmas robbanás során gigantikus mennyiségű vulkáni hamu és kén-dioxid lökődött fel egyenesen a sztratoszférába. A magasba jutó kénvegyületekből apró szulfátrészecskék képződtek, amelyek valóságos napernyőként borultak a bolygóra, és a beérkező napsugárzás jelentős részét egyszerűen visszaverték a világűrbe. Ennek egyenes következménye volt, hogy a Föld felszínére sokkal kevesebb napenergia jutott, a globális átlaghőmérséklet pedig drasztikusan lecsökkent.
Hóvihar júniusban és globális éhínség
Bár a lehűlés az egész bolygót érintette, Európa és Észak-Amerika egyes részein különösen pusztító volt a hatása. Az Egyesült Államok északkeleti részén és Kanadában nyári havazások bénították meg az életet. Európában a szűnni nem akaró, jéghideg, csapadékos időjárás szinte lehetetlenné tette a mezőgazdasági munkákat.
A növényeknek napfény és meleg kell a túléléshez. Mivel mindkettő hiánycikk volt, a termés a földeken rohadt el vagy fagyott meg. A pusztuló mezőgazdaság azonnali és brutális élelmiszerhiányhoz, majd az egekbe szökő árakhoz vezetett. A már amúgy is nehéz sorsú, a napóleoni háborúk után lábadozó európai családok százezrei néztek szembe az éhezéssel. Mivel a 19. század elején a meteorológia, mint tudomány, még gyerekcipőben járt, az átlagembernek fogalma sem volt a Tambora kitöréséről. Sokan egyenesen az apokalipszis eljövetelét látták a júniusi havazásban.
A fagy, amely életre keltette Frankensteint
Ennek a nyomasztó évnek van egy rendkívül izgalmas kulturális mellékszála is. 1816 nyarán Svájcban, a Genfi-tó partján egy baráti társaság rekedt a szállásán a szűnni nem akaró viharok és a borzalmas hideg miatt. A csapatban olyan nevek szerepeltek, mint Lord Byron, Percy Bysshe Shelley és egy fiatal nő, Mary Shelley.
Mivel a kinti időjárás leginkább az ősz végi nyirkos sötétségre hasonlított, Lord Byron unalmában azt javasolta, hogy rendezzenek egy házi kísértettörténet-író versenyt. Mary Shelley ekkor alkotta meg azt a sötét, borzongató történetet, amelyből később a világirodalom egyik legismertebb műve, a Frankenstein megszületett. Bár a regény létrejöttét nyilván személyes drámák és más irodalmi hatások is formálták, a „nyár nélküli év” nyomasztó, apokaliptikus atmoszférája egyértelműen rányomta a bélyegét a műre.
A Tambora kitörése és az azt követő klímakáosz tökéletes emlékeztetője annak, hogy a Föld egyetlen, hatalmas, összefüggő rendszer. Bár 1816 után a légkör lassan megtisztult, és az évszakok visszatértek a megszokott rendjükbe, az eset rávilágít a természet nyers erejére. Néha elég egyetlen távoli vulkán köhintése ahhoz, hogy pillanatok alatt felboruljon minden, amit a világról teljesen biztosnak és megváltoztathatatlannak hittünk.
