Cikkek
A 17 éves fiú, aki füstérzékelőkből épített működő atomreaktort a fészerben
Képzeld el a szituációt: van egy 17 éves, átlagosnak tűnő fiad, aki gyanúsan sok időt tölt a hátsó udvari fészerbe zárkózva. Egy aggódó szülő ilyenkor általában arra gyanakszik, hogy a gyerek titokban cigizik, esetleg éjjel-nappal videójátékokkal játszik a sötétben. Amikor viszont David Hahn édesanyja 1994-ben gyanút fogott, és benézett a michigani fészerükbe, nem konzolokat vagy üres sörösdobozokat talált.
A látvány sokkal durvább volt: a sufniban sugárzó izotópok, ólomból öntött tartályok és egy házi készítésű nukleáris reaktor pihent, ami épp csendben besugározta az egész környéket.
Egy cserkészjelvény, amiért szó szerint sugárzott a lelkesedéstől
David nem volt egy átlagos tinédzser, egyenesen megszállottja volt a kémiának. Cserkészként a legnagyobb vágya az volt, hogy megszerezze a ritka és jól hangzó atomenergia-érdemjelvényt. A legtöbb gyerek ilyenkor ír egy unalmas, háromoldalas esszét Albert Einsteinről, és zsebre vágja a kitűzőt. David azonban úgy döntött, ő a gyakorlatban is bebizonyítja, mit tud.
A terve pofonegyszerű, mégis teljesen őrült volt: épít egy működő neutronforrást, egy úgynevezett tenyésztőreaktort. De honnan szerez egy amerikai középiskolás radioaktív anyagokat? A válasz megdöbbentő: a helyi szupermarketből, a roncstelepről és egy hatalmas adag pofátlansággal.
Bevásárlólista egy házi reaktorhoz
David első körben felhívta az amerikai nukleáris hatóságot. Hogy komolyan vegyék, lazán kiadta magát egy fizika szakos tanárnak, és részletes, tudományos instrukciókat kért az izotópok kivonásáról. A hivatalnokok gyanútlanul, postán elküldték neki a leírásokat.
Ezután a fiú nekilátott a „nyersanyag” beszerzésének. Több száz rossz füstérzékelőt gyűjtött össze, hogy ameríciumot nyerjen ki belőlük. Antik órák sötétben világító mutatóiból rádiumot, kempinglámpák harisnyájából tóriumot, régi puskák irányzékából pedig tríciumot szerzett. Ezeket a hétköznapi tárgyakat aztán kávéfilterek, erős savak és háztartási vegyszerek segítségével addig tisztította és finomította, amíg meg nem kapta a tiszta, sugárzó anyagokat.
Amikor a kísérlet túl jól sikerül
Hónapok áldozatos munkájával a fészerben tényleg létrejött egy masszív radioaktív mag, amit David sufnituning módszerrel, ólomtömbökkel próbált leszigetelni. A probléma csak az volt, hogy a srác túl ügyes volt: a láncreakció tényleg beindult.
Amikor David egy Geiger-Müller számlálóval ellenőrizte a művét, a műszer mutatója teljesen kiakadt. A sugárzás olyan brutális mértékűvé vált, hogy már a fészertől egy saroknyira, kint az utcán is fogni lehetett a jelet. A fiú ekkor jött rá, hogy mekkora bajt csinált, és bepánikolt.
A defekt, ami megmentette a várost
David az éjszaka leple alatt megpróbálta az egész sufnireaktort bedobni a kocsija csomagtartójába, hogy kivigye az erdőbe és elássa valahol. A sors (és a karma) azonban közbeszólt: a rendőrök igazoltatták egy defekt miatt. Amikor átkutatták az autót, megtalálták a furcsa, gyanúsan nehéz, ólommal lezárt dobozokat.
Ami ezután következett, az maga volt a filmbe illő káosz. Amikor a rendőrség rájött, mivel állnak szemben, kitört a pánik. A Környezetvédelmi Ügynökség (EPA) vegyvédelmi ruhás szakemberei azonnal megszállták a michigani utcát. A fészert darabokra szedték és egy nukleáris hulladéktárolóba szállították, a kertet pedig centiméteres pontossággal, vegyileg megtisztították – mindezt mintegy 60 ezer dolláros költségen, az adófizetők pénzéből.
David végül megúszta a börtönt, de az élete végéig rajta ragadt a „Nukleáris Cserkész” gúnynév. A története pedig örökre bebizonyította, amit a szülők mindig is sejtettek: egy zseniális, de unatkozó tinédzser, akit magára hagynak a fészerben, veszélyesebb lehet, mint egy idegen invázió.
