Cikkek
Készülj a csomagolásra, ha beteg vagy: a település, ahol illegális a halál
Gondoltad volna, hogy létezik a Földön olyan hely, ahol a kaszás egyszerűen nem teheti be a lábát a városba? Képzeld el a szituációt: érzed, hogy közeleg a vég, talán egy súlyos betegség döntött le a lábadról. A békés, családi körben történő búcsúzás helyett azonban a helyi orvosod közli veled, hogy azonnal csomagolnod kell, majd felraknak egy repülőre, és lényegében elzavarnak az otthonodból.
Bármilyen abszurdul is hangzik, a Spitzbergákon (Svalbard) található aprócska norvég bányászvároskában, Longyearbyenben pontosan ez a kőkemény jogi helyzet. A sarki fényről és a kóborló jegesmedvékről híres településen ugyanis szó szerint törvénybe ütközik, ha valaki meghal.
A jég fogságában rekedt, érintetlen holttestek
Longyearbyen annyira északon fekszik, és az éghajlat annyira extrém, hogy a talaj felszíne alatti réteg az év minden napján folyamatosan fagyott. Ezt a jelenséget hívja a tudomány permafrosztnak. A helyi lakosok és a hatóságok 1950-ben egy egészen hátborzongató és gyomorforgató dologra jöttek rá a helyi, hegyoldalba vájt aprócska temetőben: a földbe süllyesztett testek a folyamatos fagy miatt egyáltalán nem bomlanak el.
A hús, a csontok és a ruházat évtizedekkel a temetés után is tökéletes állapotban maradtak fenn, mintha csak egy gigantikus, természetes mélyhűtőbe tették volna őket. Ami elsőre csak egy bizarr biológiai érdekességnek tűnik, abból pillanatok alatt komoly közegészségügyi rémálom lett az itt élők számára.
A spanyolnátha láthatatlan, jégbe zárt kísértete
A felfedezés után a virológusok és a kutatók azonnal megkongatták a vészharangot. Attól tartottak ugyanis, hogy a régi halottakban túlélt, pusztító vírusok egy esetleges, melegebb nyári olvadáskor vagy a globális felmelegedés hatására bármikor újra elszabadulhatnak.
A félelem egyáltalán nem volt alaptalan. Longyearbyen temetőjében ugyanis több olyan áldozat is nyugszik, akik az 1918-as, tízmilliókat elpusztító spanyolnátha-járványban vesztették életüket. Mivel a testük hiánytalanul konzerválódott, a tudósok joggal rettegtek attól, hogy a gyilkos vírus törzse a vastag jég alatt még mindig aktív és fertőzőképes lehet. Ha a permafroszt hirtelen felengedne, a vírus a talajvízen keresztül könnyedén megfertőzhetné a ma élőket, egy újabb katasztrófát kirobbantva.
Az egyetlen megoldás: a kötelező száműzetés
A városvezetés – hallgatva a józan ész és a tudomány szavára – egy rendkívül drasztikus, de elkerülhetetlen lépésre szánta el magát: 1950-ben egyszerűen és véglegesen betiltották a temetkezést Longyearbyen közigazgatási határain belül.
A szabályozás a mai napig szigorúan él és virul. Ha manapság valaki súlyosan megbetegszik, halálos diagnózist kap, vagy csupán az idős kora miatt az élete végéhez közeledik a városban, a hatóságok nem teketóriáznak. Az illetőt azonnal egy repülőre vagy helikopterre teszik, és elszállítják a több ezer kilométerre lévő norvég szárazföldre. A betegek ott, biztonságos és normál körülmények között tölthetik el utolsó napjaikat, és a haláluk után ott is helyezik őket végső nyugalomra. Sőt, ha valaki egy váratlan balesetben mégis a szigeten vesztené életét, a holttestet akkor sem temethetik el helyben, hanem azonnal el kell szállítani.
Bár a világ legészakibb városa lenyűgöző látványt nyújt, ez a morbid szabályozás egy dolgot biztosan megtanít az oda látogatóknak: vannak helyek a bolygónkon, ahol a természet könyörtelen ereje még a legalapvetőbb emberi életciklusokat is kíméletlenül felülírja.
