Cikkek
A zseniális szélhámos, aki szó szerint eladta az Eiffel-tornyot. Kétszer is.
Vannak pitiáner csalók, akik hamis Rolexet próbálnak rásózni a turistákra a sarki kocsmában, és van Victor Lustig. Ő az a mesterszélhámos, aki egy elegáns párizsi szállodában meggyőzte a város legdörzsöltebb fémhulladék-kereskedőit arról, hogy a francia kormány titokban ócskavasként kiárusítja az Eiffel-tornyot. A történelem legnagyobb svindlije ráadásul olyan simán ment neki, hogy amikor minden simán bejött, később még egyszer megpróbálta eljátszani.
A rozsdás óriás, amit bárki megvehetett
1925-öt írtunk. Párizs még épp csak ocsúdott az első világháború borzalmaiból, és az Eiffel-torony, amit eredetileg csak egy húszéves ideiglenes látványosságnak szántak az 1889-es világkiállításra, kifejezetten rossz bőrben volt. A szerkezet rozsdásodott, a festék folyamatosan pergett róla, a fenntartása pedig vagyonokba került a városnak. A korabeli sajtó tele volt olyan cikkekkel, amelyek szerint gazdaságosabb lenne egész egyszerűen lebontani az egészet.
Ekkor lépett színre a cseh származású Victor Lustig. Hamisított magának egy kifogástalan, hivatalosnak tűnő kormányzati igazolványt, amivel a Posta- és Távirati Minisztérium helyettes államtitkárának adott ki magát. Meghívta Párizs öt legnagyobb fémhulladék-kereskedőjét egy szupertitkos találkozóra a Hotel de Crillon luxusszállóba.
Szupertitkos biznisz a luxusszállóban
Lustig professzionális eleganciával elmagyarázta a kereskedőknek, hogy a kormánynál betelt a pohár: a tornyot lebontják, és a 7300 tonnás, értékes vasat átadják a legjobb ajánlatot tevőnek. Az egész projektet azonban mély titoktartás övezte, nehogy a városszerte felháborodott közvélemény megakadályozza az üzletet.
Lustig zsenialitása ott mutatkozott meg igazán, hogy kiválasztotta a csoportból a legbizonytalanabb, folyamatos bizonyítási vággyal küzdő kereskedőt, André Poissont. Amikor Poisson felesége gyanakodni kezdett a furcsa titkolózás miatt, Lustig egy utolsó, zseniális hússal eloszlatta a kétségeket.
„Bevallotta”, hogy ő valójában egy alulfizetett köztisztviselő, aki némi kenőpénzért cserébe garantálja Poissonnak a győztes pályázatot. A kereskedő ettől teljesen megnyugodott – elvégre egy korrupt politikust sokkal életszerűbbnek tartott, mint egy makulátlanul becsületes állami tisztviselőt. Kifizette a kenőpénzt, mellé pedig a torony vételárát egy hatalmas aktatáskányi készpénzben.
A menekülés és a bizarr folytatás
Lustig a pénzzel még aznap felszállt a bécsi expresszre, és a fülkében ülve, dőljve a nevetéstől számolta a milliókat. Párizsban eközben Poisson rájött, hogy alaposan átverték. A férfi azonban annyira rettegett attól, hogy egész Franciaország rajta fog röhögni a naivitása miatt, hogy képtelen volt bemenni a rendőrségre feljelentést tenni.
Mivel heteken keresztül teljes volt a csend, és a sajtó sem írt semmit a botrányról, Lustig úgy döntött, visszatér Párizsba. Kerített öt újabb gyanútlan kereskedőt, és pontosan ugyanúgy megpróbálta újra eladni az Eiffel-tornyot. A második körben azonban az egyik áldozat gyanút fogott, és időben értesítette a hatóságokat.
Lustig épphogy el tudott menekülni az Egyesült Államokba. Bár az Eiffel-tornyot sikerült kétszer is „értékesítenie”, végül nem ezért, hanem nagyszabású pénzhamisítás miatt csukták le örökre a hírhedt Alcatraz börtönébe.
