Cikkek
Miért épültek vidámparkok temetők szomszédságába a 19. században?
Képzelj el egy olyan hétvégét, amikor a vidám zene, a harsány nevetés és a hullámvasutak csikorgása pontosan ott keveredik a levegőben, ahol a sírkövek és a mély csend birodalma kezdődik. Ma a vidámpark és a temető a két leginkább ellenkező pólusú hely a világ az ember számára: az egyik az élet ünnepléséről, a másik a gyászról és az emlékezésről szól. A 19. századi Amerikában azonban a várostervezők és a vállalkozók ezt egészen másképp látták. Az akkori szórakoztatóparkok egy része ugyanis félelmetes módon közvetlenül temetők szomszédságában, sőt, néha egykori temetkezési területeken kapott helyet.
A villamos végállomása lett a halál és a nevetés találkozása
A történet hátterében nem holmi hátborzongató szekta vagy titkos társaság állt, hanem a vaskemény kapitalizmus és a tömegközlekedés logikája. A 19. század végén a gyorsan terjeszkedő amerikai nagyvárosokban a villamos- és vasúttársaságok fejét vakarták: hétvégén és esténként ugyanis sokkal kevesebb utas szállt fel a járatokra, a drága infrastruktúra meg csak állt üresen.
A cégek ezért olyan tömegeket vonzó célpontokat akartak teremteni a vonalak végállomásain, amelyek miatt az emberek örömmel pattantak fel a villamosra egy szabadnapon. A vidámparkok tökéletesnek tűntek ehhez, de hatalmas területre volt szükségük olcsón. A városok szélén lévő ingatlanok pedig pontosan ilyenek voltak: mocsarasak, ipari környékbeliek… vagy éppen temetők körüli, olcsón felvásárolható telkek.
Sírkövek között piknikezve a hullámvasút árnyékában
New York egyik korai, hatalmas népszerűségnek örvendő szórakozóhelyén, a Gala Parkban például éppen egy korábbi temetkezési területen húzták fel az attrakciókat. A korabeli leírások szerint a látogatók teljesen természetesen viselkedtek: a sírkövek között sétálgatva piknikeztek, miközben a közelebbi tánctermekből szólt a zene, és a hullámvasútról utasok sikoltoztak örömükben.
Ma ez a szituáció felér egy horrordekoratőr legvadabb rémálmával, de ne feledjük: a 19. századi temetők funkciója is gyökeresen eltért a maitól. Akkoriban a nagyobb parkosított sírkertek a zöldövezetek szerepét is betöltötték. A polgárok gyakran jártak ki oda sétálni, friss levegőt szívni és kikapcsolódni, így a temető nem csupán a zokogás, hanem a városi szabadidő helyszíne is volt.
Nem mindenhol ment zökkenőmentesen a szomszédság
Persze a nevetés és a gyász ilyen fokú egybefonódása nem mindenhol ment le konfliktusok nélkül. Chicagóban például a Forest Park nevű szórakoztatóközpontot két működő temető közé préselték be, amiből aztán évtizedes, ádáz jogi és erkölcsi háború kerekedett a park üzemeltetői és a gyászolók között.
Az ilyen szokatlan elhelyezkedés ráadásul tökéletes táptalajt biztosított a kísértethistóriáknak is. Ha egy vidámparkban elromlott a gép, vagy tragédia történt, a helyiek azonnal a szomszédos holtak haragjával magyarázták a balhékat, ami csak tovább növelte a helyek misztikus hírnevét.
A 19. századi vidámparkok és temetők bizarr szomszédsága tökéletes példája annak, hogy a városok fejlődését ritkán irányítják morális elvek – annál inkább a telekárak, a villamosvonalak hossza és a tiszta haszon. Legközelebb, ha felszállsz egy modern óriáskerékre, jusson eszedbe: őseink ennél sokkal rémisztőbb helyeken is tudtak önfeledten szórakozni!
