Cikkek
Felejtsd el a társasjátékot: A 19. században egy valódi múmia kicsomagolása volt a legmenőbb házibuli
Ma, ha meghívnak egy baráti összejövetelre, a forgatókönyv általában kiszámítható: viszel egy üveg testesebb bort, betáraztok némi rágcsálnivalót, és a házigazda elindít egy kellemes Spotify-listát. Ha nagyon fel akarjátok pörgetni az estét, maximum egy komolyabb társasjáték kerül elő a szekrényből. De képzeld el, hogy a 19. századi London felsőtízezréhez tartozol, ahol a rongyrázás egészen más, jóval sötétebb dimenziókban mozgott. Akkoriban az volt a státuszszimbólum csúcsa, ha a házigazda a desszert és a portói bor után előhúzott egy valódi, ókori egyiptomi múmiát a nappali közepén, hogy a vendégekkel közösen csomagolják ki.
Hűtőmágnes helyett halott a poggyászban
A 19. században Európát – és különösen a briteket – letarolta az úgynevezett Egyptomania, vagyis az ókori Egyiptom iránti őrült, már-már fanatikus rajongás. Napóleon híres egyiptomi hadjárata és a rosette-i kő felfedezése után a nyugati világ rákapott a fáraók misztikus kultúrájára.
Az igazán tehetős polgárok nem a francia Riviérára mentek nyaralni, hanem a Nílushoz utaztak. És ha már ott voltak, eszükbe sem jutott szőnyegekkel vagy fűszerekkel hazatérni. A helyi utcai árusoktól aprópénzért, szinte kilóra vették az egyben maradt, mumifikálódott holttesteket, mintha csak egy hűtőmágnest vettek volna a sarki bazárban. De mihez kezd egy brit arisztokrata egy évezredes tetemmel a ködös Londonban? Kiteszi a vitrinbe a porcelánok mellé? Dehogyis! Grandiózus partit rendez köré.
Aranyozott meghívó egy hátborzongató estélyre
A „múmiakibontó partik” (Mummy Unwrapping Parties) a viktoriánus elit legnépszerűbb és egyben legbizarrabb társasági eseményeivé nőttek ki magukat. A részvétel kiváltság volt, a meghívókat elegáns, aranyozott szélű kártyákon küldték szét a kiválasztottaknak.
A kontraszt elképesztő volt. Az est fénypontjaként a kifogástalanul öltözött vendégek – az urak méretre szabott szmokingban, a hölgyek szoros fűzőben és méregdrága selyemruhában – izgatottan körbeálltak egy drága mahagóni asztalt, amelyen egy több ezer éves, porladó halott feküdt.
A morbid show-műsor, ahol az amulett volt a konfetti
A házigazda gyakran egy felbérelt „szakértőre” bízta a piszkos munkát. Közülük is kiemelkedett Thomas Pettigrew, egy korabeli sebész, aki valóságos színházi show-műsort csinált a halottgyalázásból. Lassan, teátrális mozdulatokkal, feszültséget építve kezdte el levágni a megszáradt, gyantával átitatott vászoncsíkokat.
A gyertyafényes teremben azonnal szétterjengett az évezredes por, az egzotikus balzsamozó fűszerek és a kiszáradt emberi test édeskés-fojtogató szaga. A vendégek azonban nem fintorogtak, hanem lélegzetvisszafojtva figyelték, potyognak-e ki arany amulettek, drágaköves skarabeuszok vagy ékszerek a foszladozó pólyák közül. Amit találtak, azt nevetgélve adták kézről kézre, mintha csak egy bizarr kincskereső játékon vennének részt.
Amikor a tudomány csak egy olcsó kifogás volt
A korabeli szervezők és résztvevők előszeretettel hivatkoztak arra, hogy mindez az orvostudomány és az antropológia nevében történik. A valóságban azonban ezek az események tisztán hátborzongató, szenzációhajhász szórakozást nyújtottak az unatkozó elitnek. A történelmi értékkel bíró testeket a buli hevében gyakran barbár módon roncsolták szét, pusztán a beléjük rejtett kincsek után kutatva.
Szerencsére, ahogy a 19. század a végéhez közeledett, a társadalom és a tudományos világ hozzáállása megváltozott. Egyre többen jöttek rá, hogy évezredes halottakat bolygatni és szétvagdosni miközben az emberek gint szürcsölgetnek, talán mégsem annyira elegáns dolog. A régészet profibbá vált, a megmaradt múmiák végre a múzeumok üvegtárlóiba kerültek, a viktoriánus elit pedig kénytelen volt beletörődni, hogy innentől kezdve vissza kell térniük az unalmasabb, hulla nélküli teadélutánokhoz.
