Cikkek
A tudósok végre rájöttek, miért kakil kocka alakúakat a vombat (Nem, nem szögletes a záróizma!)
Az állatvilág tele van megdöbbentő, sokszor kifejezetten bizarr furcsaságokkal. Gondoljunk csak a sötétben világító mélytengeri halakra, a vérszívó denevérekre, vagy a saját szemükből vért fecskendező gyíkokra. De létezik egy végtelenül cuki, pufók ausztrál erszényes, a vombat, amely egy olyan egészen elképesztő biológiai szuperképességgel rendelkezik, amivel rajta kívül senki más a bolygón: teljesen szabályos, kocka alakú ürüléket hagy maga után.
Éjszakai műszak: 100 darab apró bio-kocka
A vombat a külseje alapján leginkább egy békés, lassan mozgó, túlméretezett plüssmacira hasonlít, aki a nap nagy részét a föld alatti üregeiben tölti. A fűevő, rostokban rendkívül gazdag életmód azonban egy aktív, speciális emésztőrendszert kíván.
Egy kifejlett példány éjszakánként, miközben a bozótosban táplálkozik, akár 80-100 ilyen apró, tökéletesen formázott, kemény bio-kockát is képes „legyártani” és elpotyogtatni. Sokáig az egész tudományos világ, a legrutinosabb biológusokkal együtt, teljesen értetlenül állt a hihetetlen jelenség előtt.
A titok nyitja: nem, nem a záróizom szögletes!
A legkézenfekvőbb, mondhatni gyermeki magyarázat persze az lenne, hogy szegény, zömök állatnak egyszerűen szögletes a záróizma, ami ezen a formán préseli át a végterméket. A kutatók azonban nemrégiben egy részletes anatómiai vizsgálat során megfejtették a rejtélyt, és a valóság sokkal lenyűgözőbbnek (és bonyolultabbnak) bizonyult.
A formázás ugyanis egyáltalán nem a legvégén, hanem a belek utolsó, rendkívül hosszú szakaszában történik.
Amikor a bélrendszer présgépként működik
A vombat bélrendszere egyedülálló módon felváltva tartalmaz vastag, merev és rendkívül vékony, rugalmas szövetrészeket. Az emésztés náluk egy elképesztően lassú folyamat, amely akár két teljes hétig is eltarthat.
Miközben az utolsó szakaszban a folyadék szinte maradéktalanul felszívódik az elhasznált táplálékból (a száraz ausztrál éghajlaton minden csepp víz kincs), a bél ritmikus, változó erősségű összehúzódásai az izmok merevségének köszönhetően szabályosan formára, konkrétan szögletesre préselik a száraz, rostos anyagot, mielőtt az egyáltalán elérné a kijáratot.
Zseniális evolúciós dizájn: miért jó ez neki?
Jogosan merül fel a kérdés: miért fektetett a természet és az évmilliókig tartó evolúció ennyi energiát egy ilyen furcsa, szögletes alakzat létrehozásába? A válasz a vombatok földrajzi elhelyezkedésében, és a kifejezetten gyenge érzékszerveikben keresendő.
Ezek az állatok ugyanis rendkívül rosszul látnak. A sötét ausztrál éjszakában szinte kizárólag a kiváló szaglásukra kell hagyatkozniuk a fajtársakkal való kommunikáció során. A „kockáikat” szándékosan kiemelkedő, jól látható és a szél által könnyen szagolható helyekre – lapos sziklákra, kidőlt fatörzsekre, vagy kisebb földbuckákra – helyezik el. Ezek a kis, illatos tornyok funkcionálnak amolyan helyi hirdetőtáblaként: pontosan jelzik a területük határát a riválisoknak, és fontos biológiai üzeneteket hagynak a potenciális párkeresőknek.
És itt jön képbe a zseniálisan praktikus biológiai dizájn! A kocka forma egész egyszerűen nem gurul le a magas szikláról. Míg egy sima, gömb alakú ürülék a legkisebb széllökésre vagy egy ügyetlen lépésre azonnal a földön kötne ki (ahol senki sem venné észre), a vombat szögletes névjegykártyája stabilan és mozdíthatatlanul ott marad, ahová a gazdája büszkén letette. Ez a bizarr, de maximálisan működő trükk ékes bizonyítéka annak, hogy az evolúció mindig megtalálja a legcélravezetőbb, és néha a legviccesebb megoldást a túlélésre.
