Történetek
A gyerekeim idősek otthonába dugtak alig három héttel a férjem halála után
Alig három héttel Georgi temetése után a saját gyerekeim mindössze hat kartondobozba pakolták be az egész addigi életemet.
Nem a teljeset, dehogyis.
Csak azt a minimális holmit, amire szerintük egy ilyen helyen még egyáltalán szükségem lehetett. Két meleg pulóvert, a mindennapi gyógyszereimet, a bekeretezett esküvői fotónkat és azt a puha kék takarót, amit Georgival a verandán ücsörögve szoktam a vállamra teríteni. Negyvenkét évnyi boldog házasság után az életem minden egyéb darabkáját, emlékét és bútorát abban a családi házban hagyták, amelyet a hátam mögött máris elkezdtek felméretni és meghirdetni az eladáshoz.
— Ott sokkal nagyobb biztonságban leszel, anyu, neked is jobb lesz így — mondta a lányom, Elena, miközben olyan kínos, gépies alapossággal hajtogatta össze a hálóingeimet, mintha a lelkiismeret-furdalást vagy a kegyetlenséget is ki lehetne simítani egy forró vasalóval.
A fiaim, Nikolaj és Petar szótlanul, lesütött szemmel bólintottak a folyosó homályából. Egyiküknek sem volt elég bátorsága ahhoz, hogy Georgi üresen maradt, megszokott foteljére nézzen.
Az idősek otthona jellegzetes hipó-, sűrű leves- és hervadt virágszagtól terhes levegőjével fogadott, amikor az egyik ápolónő rideg kedvességgel elkísért a 214-es szobába.
Egyetlen keskeny ablak a belső udvarra.
Egy szűk, kényelmetlen ágy.
És mindössze három fiók egy kopott kis komódban.
A gyerekeim a beköltöztetés után pontosan tizenegy percig maradtak mellettem. Sietve megígérték, hogy a legelső vasárnap eljönnek meglátogatni, majd magamra hagytak. Nem jöttek el.
Mire elérkezett a harmadik hét, már teljesen felhagytam azzal, hogy a személyzetet kérdezgessem, keresett-e vagy telefonált-e valaki a nevemből. A délelőttök nagy részét az ablak melletti széken ülve töltöttem, Georgi arany jegygyűrűjét szorongatva a tenyérben, és a múltba révedtem. Folyton csak egyetlen kérdés mardosta a lelkemet: vajon Georgi sejtette, vagy tudta, hogy ezt fogják tenni velem, amint ő lehunyja a szemét?
Aztán egy esős, borongós délutánon egy elegáns fekete autó gördült be és állt meg az otthon főbejárata előtt.
Az autóból egy sötét kabátot viselő, komoly férfi szállt ki, egy vaskos bőrmappával a hóna alatt. Nem tűnt rokonnak, és a magabiztos mozgása alapján az is biztos volt, hogy nem az intézmény egyik orvosa. Egyenesen a központi nővérpulthoz lépett, és határozott hangon kiejtette a nevemet.
Egy perccel később már ott állt a szobám küszöbén.
— Petrova asszony? — kérdezte tiszteletteljesen.
A meglepetéstől szorosabban zártam össze a kezemet Georgi gyűrűje körül. A férfi tekintete a komód mellett még mindig érintetlenül tornyosuló hat kartondobozra tévedt, és az arca egy pillanatra mélyen elkomorult.
— Őszintén reméltem, hogy a gyerekei nem fognak ennyire gátlástalanul és gyorsan cselekedni — mondta halk, rekedtes hangon.
Éreztem, ahogy a gyomrom és a szívem azonnal görcsbe rándul az idegességtől. A férfi lassan kinyitotta a bőrmappát, és egy hivatalos papírt emelt ki belőle.
— A férje, Georgi nem árulta el Önnek a teljes igazságot a családi vagyonról és az egészségi állapotáról — mondta rám nézve. — Pontosan tudta, mire számíthat a gyerekeitől, ha ő már nem lesz. Ezért küldött engem, a személyes ügyvédjét maga helyett, hogy átadjam a végrendeletet. A ház és a bankszámlák mind az Ön kizárólagos tulajdonát képezik, a gyerekeit pedig teljesen kizárta az örökségből. Azért vagyok itt, hogy hazavigyem Önt a saját otthonába.
