Történetek
Ilonka néni egyedül éli az életét, mert az összes családtagja elutasította őt
A lány hetente kétszer látogatta meg az idős asszonyt, bevásárolt neki, vagy csak leült vele beszélgetni.
– Tessék, parancsolj, Eszterkém – mondta Ilonka néni rekedtes, de lágy hangon, miközben remegő kézzel a lány elé tolta a csészét. – Nagyon köszönöm, Ilonka néni – mosolyodott el a lány, majd a kezébe fogta a meleg bögrét. A tekintete a komódra tévedt, ahol egyetlen fényképkeret feküdt, arccal lefelé fordítva a horgolt csipketerítőn. Eszter már hónapok óta látta így azt a képet, de sosem mert rákérdezni. Most azonban valamiért úgy érezte, meg kell tennie. – Ilonka néni… ne haragudjon, hogy megkérdezem. Miért van az a fénykép lefordítva?
Az idős asszony keze megállt a levegőben. Letette a saját csészéjét. A tekintete a sarokba révedt, mintha egy nagyon távoli, nagyon fájdalmas filmet kezdett volna el nézni.
– Az a fiam, Gábor. És a menyeim. Meg az unokám, a kis Peti – mondta halkan, szinte csak suttogva. – Sosem említette őket – mondta Eszter óvatosan. – Messze laknak? Szoktak jönni látogatóba?
Ilonka néni keserűen elmosolyodott, majd lassan megrázta a fejét. – Nyolc éve nem láttam őket. Nyolc éve, Eszterkém, hogy még egy telefonhívást sem kaptam. – De hát miért? – csúszott ki a lány száján a döbbent kérdés.
Az asszony mélyet sóhajtott, és megigazította magán a kötött kardigánt. – Hatvanéves voltam akkor. Világéletemben dolgoztam. A varrodában kezdtem, aztán amikor az bezárt, elmentem a konzervgyárba. Álltam a szalag mellett, napi tíz órában, hidegben, melegben. A férjem korán meghalt, egyedül neveltem fel Gábort. Mindent megadtam neki. Amikor megnősült, eladtam a kis házamat, hogy be tudjanak fizetni egy szép nagy lakásra a városban. Én meg odaköltöztem hozzájuk a hátsó kis szobába. – Ez olyan szép gesztus volt magától… – Azt hittem, az – bólintott Ilonka néni. – De a testem feladta. Hatvanévesen a gerincem már úgy fájt, hogy reggelente alig tudtam kikelni az ágyból. A szívem is rendetlenkedett. A gyárban az üzemorvos azt mondta: „Ilonka, maga nem állhat többé a szalag mellett, mert ott esik össze.” Le is százalékoltak. Nem mehettem vissza dolgozni.
Ilonka néni elhallgatott, ujjával a viaszosvászon terítő mintáját rajzolta körbe. – És akkor mi történt? – kérdezte Eszter, akinek már most gombóc nőtt a torkában. – Emlékszem arra a kedd estére – folytatta az asszony, és a hangja most már határozottabb volt, mintha újra ott lenne abban a városi lakásban. – Gábor és a felesége, Kati a konyhában ültek. Én a szobámban voltam, de az ajtó nyitva maradt. Nem akartam hallgatózni, de hangosan beszéltek.
– Nem érted, Gábor? – hallottam Kati éles hangját. – Nem tud elhelyezkedni! Ki vesz fel egy hatvanéves, beteg nőt? A nyugdíjig még évei vannak! – Tudom, Kati, tudom… de mit csináljak? Ő az anyám. – A hitelek az egekben vannak! A gyereknek különórák kellenek! Nem tudunk eltartani egy embert, aki csak itthon ül és a gyógyszereit kell fizetni! Nem termel semmit, Gábor! Csak viszi a pénzt!
Eszter a szájához kapta a kezét. – Ezt… ezt mondta a saját menye? – Igen – suttogta Ilonka néni. – És ami a legjobban fájt, az nem Kati szava volt. Hanem az, amit a fiam válaszolt.
Az asszony lehunyta a szemét, mintha a szavak még mindig fizikai fájdalmat okoznának. – Igazad van – mondta Gábor akkor este. – Nem bírjuk el. Anyámnak mennie kell. Majd keresünk neki valami olcsó albérletet vidéken, vagy egy otthont. – De miből fizetjük az otthont? – csattant fel Kati. – Oldja meg! Felnőtt ember!
– Másnap reggel leültünk a nappaliban – folytatta Ilonka néni, és most már könnyek csillogtak a szemében. – Gábor nem nézett a szemembe. Csak a kezét tördelte. – Anya… – kezdte a fiam. – Baj van a pénzzel. Te nem tudsz dolgozni, mi pedig nem tudunk eltartani. – De Gáborom… – mondtam neki remegve –, az én házam árából vettétek ezt a lakást. Hova menjek? Beteg vagyok. – Anya, kérlek, ne csináld ezt! – emelte fel a hangját. Mintha ő lett volna a sértett. – Nem élhetünk a múltban! Nekem is van családom, gondoskodnom kell róluk! Te már leélted az életed javát. Meg kell értened, hogy nem lehetsz púp a hátunkon!
Eszter könnyei most már szabadon folytak az arcán. – Hogy mondhatott ilyet a saját fia? Miután maga mindent feladott érte? – A pénz, Eszterkém… és a félelem. Az emberek megváltoznak, ha úgy érzik, valaki már nem „hasznos”. Amíg adtam, amíg dolgoztam, jó voltam. Amikor már csak segítségre lett volna szükségem, tehertétel lettem.
– És mit csinált ezután? – kérdezte a lány szipogva. – Bementem a szobámba. Fogtam azt a régi, barna bőröndöt, amit még a férjemmel vettünk a nászutunkra. Beletettem a ruháimat, ezt a csipketerítőt, meg a családi fotót. Felhívtam a polgármesteri hivatalt abban a faluban, ahol születtem. Szerencsém volt, ez a kis szociális bérlakás pont üres volt. Gábor kivitt az állomásra. – Majd hívlak, anya – mondta, amikor felszálltam a vonatra. – És küldök pénzt, amint tudok. – Soha többé nem hívott. És nem küldött egy fillért sem. Nyolc éve élek itt. A falugondnokság és a jóisten tart életben.
Ilonka néni lassan kinyújtotta a kezét, és megsimogatta a síró Eszter kezét. – Ne sírj, lelkem. Nem azért mondtam el, hogy elszomorítsalak. – De ez olyan igazságtalan! – fakadt ki a lány. – Nem érdemelte ezt! Maga egy csodálatos ember! – Tudod, mi az érdekes? – mosolyodott el halványan az idős asszony. – Az első egy évben minden este sírtam. Vártam, hogy csörögjön a telefon. Hogy Gábor rájöjjön, mit tett. De aztán rájöttem valamire. Én megtettem a kötelességemet. Szerettem, felneveltem, adtam. Az, hogy ő hogyan viselkedik, az ő lelkiismeretén szárad, nem az enyémen. Én itt, ebben a kis roskatag házban, ahol tyúkok kapirgálnak az udvaron, és ahova te is bejössz hozzám teázni… itt találtam meg a békémet.
Ilonka néni lassan felállt, odasétált a komódhoz. Megfogta a lefordított fényképet, és végleg becsúsztatta a fiókba. – Nincs szükségem olyanokra az életemben, akik csak akkor szeretnek, ha hasznot húzhatnak belőlem – mondta csendes méltósággal. – Még ha a saját vérem is. Kérsz még egy kis lekvárt a teádba, drágám?
Eszter letörölte a könnyeit, felnézett az idős asszonyra, akinek az arca most valahogy kisimult, nyugodt volt. – Igen, Ilonka néni. Nagyon szívesen.
Az óra tovább ketyegett. A múlt sebei talán sosem gyógyulnak be teljesen, de abban a kis konyhában, a gőzölgő tea és egy vadidegen lány szeretete mellett, Ilonka néni már nem volt egyedül.
