Történetek
A szegény hölgy alaposan megnézi a 27 évvel ezelőtt koldustól kapott medált & rájön, hogy ki tudja fizetni az összes adósságát
Anna Mullins élete nehéz volt. Tizennégy évig volt házas, de bizonyos értelemben még mindig az volt, hiszen a férje elhagyta, viszont soha nem vette a fáradságot, hogy elváljon tőle.
Anna gyanította, hogy attól félt, hogy a bíró arra kényszeríti majd, hogy fizessen gyerektartást a négy gyermekük után. David nem sokkal a negyedik gyermekük születése után eltűnt, és azóta Anna élete megromlott.
A pénz kevés volt, és napról napra kevesebb, olyannyira, hogy most már azt fontolgatta, hogy az anyjától örökölt néhány jó ékszert elviszi egy zálogházba.
Leült az ágyra, és kiterítette a holmiját. Ott volt az arany karkötő, amit a nagynénje küldött neki Franciaországból, amikor megszületett. Ott volt az aranykereszt, amit a szüleitől kapott a konfirmációjára…
A finom arany nyaklánc apró gyöngyvirágokkal és a hozzá illő fülbevaló az édesanyjáé volt, előtte pedig a nagyanyjáé. Az eljegyzési és a jegygyűrűjét szívesen eladta volna, de a többit…
Aztán az ujjai megérintettek valamit az ékszeres doboza alján. Egy régi ezüst medál volt az. Kiemelte, és felkiáltott. “Erről már meg is feledkeztem!”
Legidősebb lánya bekukucskált az ajtóból. “Anya, jól vagy?” – kérdezte.
“Igen, Miri!” – mondta Anna. “Csak átnézek néhány dolgot, ami értékes lehet. Ha ebben a hónapban nem fizetem ki a díjakat, akkor sötétben és víz nélkül fogunk ülni…”
“Ó, anya!” – Miri suttogta, és átkarolta az anyját. “Sajnálom. Bárcsak elég idős lennék ahhoz, hogy munkát vállaljak!”
“NEM!” – Anna felsírt. “Szó sem lehet róla, hogy otthagyd az iskolát! Nem követed el azokat a hibákat, amiket én! Ezt nem engedem meg.”
“De anya..” – tiltakozott Miri. “Már így is három helyen dolgozol…”
“És ez nem elég!” – Anna suttogta. “Eladtam a tévét… azokat a festményeket, amiket apád hagyott hátra… Most már csak ez maradt nekem.”
Miri megcsodálta az ágyon szétszórt darabokat, és felvette a régi ezüst medált. Kerek és nehéz volt, és nem különösebben szép. “Mi ez?” – kérdezte.
Anna elmosolyodott. “Ennek a medálnak története van!” – mondta. “Mikor tizenegy éves voltam, volt egy öregember, aki az iskolánkkal szembeni parkban aludt. Olyan sovány és magányos… Nagyon sajnáltam őt. Különösen, amikor eljött a karácsony, tudod? Úgy értem, itt Floridában sosincs igazán hideg, de ő olyan egyedül volt.”
“Így egy nap úgy döntöttem, hogy összeállítok neki egy karácsonyi kosarat. Csináltam néhány szendvicset és néhány sütit, és csomagoltam mellé gyümölcskenyeret és gyümölcslevet… De elkövettem azt a hibát, hogy elmondtam a legjobb barátnőmnek, Kellynek, és mikor másnap reggel elindultam a parkba, ő kint várt rám két másik lánnyal.”
“Megkérdezték, hová megyek, és gúnyolódni kezdtek, “Teréz anyának” neveztek, és azt kérdezték, hogy azért csinálom-e, hogy szentté váljak. Egész úton követtek a parkig, és gúnyolódtak rajtam.”
“Annak a Kelly lánynak én adtam volna egy pofont..” – kiáltott fel Miri.
“Miri!” – Anna felkiáltott. “Mi nem ütjük meg az embereket! De mindegy is, hogy rövidre fogjam a történetet, elvittem a kosarat az öregnek, és boldog karácsonyt kívántam neki, mire ő sírva fakadt. Aztán a nyaka köré nyúlt, és levette ezt a medált. Azt mondta, hogy az anyjáé volt, és az egyetlen dolog, ami megmaradt neki. Azt mondta, hogy szeretné, ha az enyém lenne. Nem akartam elfogadni, de ő ragaszkodott hozzá. Amikor másnap visszamentem, már nem volt ott. Soha többé nem láttam őt.”
“Ó” – mondta Miri. “Ez egy kedves történet! És mit fogsz vele kezdeni?”
Anna felsóhajtott. “Ezüst, úgyhogy minden mással együtt eladom.”
“Veled mehetek? Nem hiszem, hogy egyedül kellene menned. Jenny vigyázhat Abelre és Lucyra.”
“Rendben, kicsim” – mondta Anna a lányának. “Pakoljunk be mindent és mehetünk. Minél hamarabb, annál jobb.”
“Viselhetem a medált?” – kérdezte Miri. “Csak addig, amíg a zálogházba érünk. Nagyon tetszett a története!”
Elsétáltak a zálogházba, és türelmesen vártak, amíg a tulajdonos több más emberrel is üzletelt. Miri folyton forgatta a medált, és a homlokát ráncolta.
“Anya?” – kérdezte Miri. “Észrevetted, hogy a hátuljára az van gravírozva, hogy ‘Kedvesem’?”
“Miri, mi jövünk” – mondta Anna. “Kérlek, tedd a medált a táskába…”
Ebben a pillanatban megcsörrent Anna telefonja, és elfordult a pult mellől, hogy felvegye. A pult mögött álló férfi a Miri kezében lévő medált nézte.
“Ez egy nagyon régi darab” – mondta. “Régen készítettek olyan medálokat, amelyekben titkos rekesz volt, hogy szerelmes leveleket vagy hajfürtöket rejtsenek bele.”
Miri újra megfordította a medált, és azt mondta Annának,: “Anya, a medálnak van egy titka, és szerintem ez a kis pont az “i” betű felett egy lyuk – ez biztos a kulcslyuk!”
Anna látta, hogy Miri annyira izgatott, hogy megengedte neki, hogy megtartsa a medált. A férfi megvette Anna ékszereit, ő pedig nehéz szívvel kisétált. Az egész sokkal kevesebbet ért, mint remélte.
Otthon Miri megmutatta a testvéreinek a medált. “A férfi a boltban azt mondta, hogy ez titok! Kell egy kitűző, hogy ki tudjam nyitni!”
Anna úgy döntött, hogy elnézi a lányának, és egy gombostűt szúrt a medál hátulján lévő aprócska nyílásba. Ahogy ezt tette, éles kattanást hallott, és a medál kinyílt.
Valami Anna ölébe esett. Felemelte, és a fény felé tartotta. “Ez egy gyémánt!” – kiáltotta az ötéves Lucy. “Nézd, hogy ragyog!”
“Édesem..” – nevetett Anna. “Ha ez egy gyémánt lenne, gazdagok lennénk! Akkora, mint egy dió! Ez csak egy szép üvegdarab!”
“Talán tényleg gyémánt!” – kiáltott fel Miri, és a többi gyerek is egyetértő kórusban csatlakozott hozzá. “Vigyük el az ékszerboltba!”
Így Anna és a négy gyerek elmentek a bevásárlóközpontba, majd besétáltak az ékszerüzletbe.
“Miben segíthetek?” – kérdezte ékszerboltos, de a hangja azt sugallta: “Tűnj el gyorsan, nem tartozol ide!”. De ez még azelőtt történt, hogy Anna a kristályt az üvegpultjára tette volna.
“Meg tudná mondani, hogy mi ez?” – kérdezte.
“Csak a törzsvásárlóknak adunk értékelést! Az üvegdarabját vigye máshová!”
“Várj anya!” – kiáltott fel Miri. “A gyémántok karcolják az üveget!” És mielőtt a férfi reagálhatott volna, a lány megfogta a kristályt, és végig húzta a kifogástalan pulton.
Szörnyű zajt csapott, ahogy a pulton csikorgott, és mély, csúnya karcolást hagyott maga után. “Gyémánt!” – Miri és a férfi egyszerre kiáltott fel.
A férfi döbbenten nézett. Elővett egy nagyítót, és hosszasan vizsgálta a kristályt. “Asszonyom” – mondta tisztelettudóan Annának. “Ez a legtisztább gyémánt, amit valaha láttam. Szinte nincs benne zárvány, és régi bányai csiszolású, valószínűleg az 1800-as évekből származik. Feltételezem, családi örökség.”
“Igen” – mondta Anna nyugodtan. “Az is. Azon gondolkodtam, hogyan tudnám eladni, és mit kaphatnék érte.”
“Van egy barátom, aki egy drágakő aukciós házat vezet. Megadom az elérhetőségét. És hogy mennyiért tudná eladni egy árverésen? Lehet 500.000 dollár, de akár egymillió is…”
Anna eladta a gyémántot. Nem kapta meg az egymillió dollárt, de bőven elég volt arra, hogy törlessze az adósságait, házat vegyen, és félretegyen.
Közben a medál családi örökség lett. Egy nap Miri megkérdezte Annától: “Anya, szerinted az a hajléktalan öregember tudta, hogy mi van a medálban?”
“Nem tudom” – mondta Anna. “Talán igen…”
Mit tanulhatunk a történetből?
- Előbb vagy utóbb a kedvesség jutalma eljön hozzád. Anna együttérzése az idős hajléktalan férfi iránt olyan jutalmat kapott, amit soha nem is tudott volna elképzelni.
- Soha ne add fel, mert az élet egy pillanat alatt fordul. Anna kétségbe volt esve, de a gyémánt felfedezése egyik napról a másikra jobbra változtatta az életét.
Oszd meg ezt a történetet családoddal és barátaiddal. Lehet, hogy feldobja a napjukat és inspirálja őket.
Ezt a cikket a mindennapi életéből vett történetek ihlették, és egy profi író írta. A nevekkel és/vagy helyszínekkel való bármilyen hasonlóság pusztán a véletlen műve. Minden kép csak és kizárólag illusztrációs célokat szolgál.
