Cikkek
Domitianus császár, aki annyira gyűlölte a legyeket, hogy külön hadsereget alapított ellenük
Mindenki ismeri azt a dühítő, idegtépő érzést, amikor egy forró nyári délutánon végre lepihensz, és egyetlen pimasz légy kezdi el terrorizálni az idegrendszeredet. Csapkodsz, hadonászol, de a zümmögő fenevad mindig egy lépéssel előtted jár. Ha ma történik ez, a legközelebbi boltban veszel egy olcsó légyfogó szalagot. Ha viszont te vagy a Római Birodalom teljhatalmú ura a Kr. u. első században, egészen más eszközök állnak a rendelkezésedre. Domitianus császár pontosan így gondolkodott: ahelyett, hogy maga izzadt volna a rovarok kergetésével, egy teljes udvari stábot állított rá a problémára.
A császár, akinek a türelme egy légypiszoknyit sem ért
Domitianus nem éppen a zen nyugalmáról, a diplomáciai érzékéről és a végtelen türelméről volt híres. Bár az uralkodása alatt a birodalom gazdaságilag meglehetősen stabil volt, a palota vastag falain belül kőkemény diktatúra és paranoia uralkodott. A császár betegesen szerette a tökéletes rendet és a csendet, amit a fülledt, forró római nyarakon előszeretettel bontottak meg a nyitott ablakokon keresztül a palotába beszabaduló, szemtelen legyek.
A korabeli ókori történetírók, köztük Suetonius is feljegyezték, hogy az uralkodó annyira gyűlölte a zümmögő rovarokat, hogy szabadidejében gyakran elvonult a hálószobájába, és egy hegyes íróvesszővel (stylus) vadászott rájuk. Ezt olyan mesteri szinten űzte, hogy valóságos sportot csinált a legyek felnyársalásából. Amikor azonban megelégelte a magányos vadászatot, úgy döntött, intézményesíti a feladatot.
A történelem legabszurdabb állásinterjúja
Miért is dolgozna egy császár, ha megfizethet másokat a piszkos munkára? Domitianus egy teljesen új, hivatalos udvari pozíciót hozott létre kizárólag a rovarprobléma kezelésére. A feladatra kiválasztott szolgákat muscarii-nek nevezték, ami latinul tükörfordításban nagyjából annyit tesz: légyfiúk vagy légyhajkurászók.
Az ő egyetlen és legfontosabb dolguk az volt, hogy a császár környezetében strázsáljanak, és gondoskodjanak róla, hogy egyetlen apró ízeltlábú se merészkedjen a trónus vagy a pihenő uralkodó közelébe. Képzelj el egy korabeli állásinterjút erre a felelősségteljes pozícióra! A jelentkező valószínűleg büszkén ecsetelte az interjúztatónak: „Kiváló a reflexem, egy díszes pálmalevéllel a legkisebb zümmögést is kiszűröm három méterről, és közben a császár délutáni álmát sem zavarom meg vele!”
Komoly munka, nevetséges körítés
Bármilyen komikusan is hangzik ma ez a feladatkör, a muscarii pozíció a római udvarban kifejezetten bizalmi állásnak számított. Akik a császár közvetlen fizikai közelségében dolgozhattak, mindig a belső körhöz tartoztak, függetlenül attól, hogy magas rangú szenátorok vagy légycsapkodó rabszolgák voltak-e. Ha valaki elég ügyesen és diszkréten suhintott a pálmalevéllel, az uralkodó közelsége miatt akár komoly informális befolyásra is szert tehetett a palota bonyolult hierarchiájában.
Persze a dolognak vastagon megvolt a maga árnyoldala is. Domitianus hírhedten kiszámíthatatlan és kegyetlen természetét ismerve egy elvétett csapás, vagy egy a császár orrára pofátlankodó légy valószínűleg nemcsak a szolga állásába, hanem egyenesen az életébe is kerülhetett.
Ez az ókori történelmi epizód tökéletesen megmutatja, milyen elképesztő végletekre képes az abszolút hatalom. Ma a leggazdagabb emberek méregdrága, lézeres rovarirtó rendszereket vagy dizájnos UV-csapdákat vásárolnak, az ókorban viszont egyszerűen felvettek egy embert, aki egész nap a levegőt csapkodta. Ha legközelebb a főnököd valami teljesen értelmetlen, mikromenedzseri feladatot bíz rád, csak gondolj a római légyhajkurászókra: a te munkád valószínűleg még mindig hasznosabb a társadalom számára, és legalább az életeddel sem játszol egy elhibázott mozdulat miatt.
