Cikkek
Állásajánlat a 18. századból: költözz a kertembe, növessz szakállt, és ne szólj senkihez!
Képzeld el a világ legfurcsább álláshirdetését: nem kell az irodában görnyedned, nincsenek idegesítő ügyfelek, és az e-maileket is elfelejtheted. A feladatod mindössze annyi, hogy beköltözz egy milliárdos kertjének végében álló, nyirkos kis kunyhóba, növessz óriási szakállt, élj remeteként, és időnként bukkanj fel, mint valami különleges biológiai látványosság a vendégek előtt. Bármilyen szürreálisan is hangzik ez ma, a 18. századi Angliában a gazdag földbirtokosok körében a „kerti remete” (ornamental hermit) alkalmazása kőkemény és kifejezetten menő divat volt.
Amikor a kerti törpe helyett élő embert béreltek
A 18. századi Angliában egy tehetős arisztokrata számára a kert sokkal több volt, mint egy hely, ahol lenyírják a füvet és elültetnek pár rózsát. A gondosan, tájépítészek által megtervezett angolkertek a tulajdonos társadalmi rangját, végtelen vagyonát, kifinomult ízlését és filozófiai műveltségét hivatottak demonstrálni.
Ezekben a gigantikus, festői tájkertekben mesterséges tavakat ástak, ál-gótikus műromokat emeltek, és rusztikus, apró kunyhókat vagy barlangokat építettek. Ezeknek az építményeknek az égvilágon semmi gyakorlati hasznuk nem volt. Egyetlen céljuk a hangulatteremtés volt: azt az illúziót keltették, hogy a látogató egy romantikus, ősi és elgondolkodtató világba csöppent. Ebbe a melankolikus, filozófiai díszletbe pedig tökéletesen illett egy magányos, a társadalomtól elvonult bölcs remete.
Hús-vér dekoráció a birtokon
Néhány birtokos azonban hamar megelégelte az üresen álló kunyhók látványát. Ha már építettek egy remetelakot, azt akarták, hogy lakjon is benne valaki! A korabeli feljegyzések szerint ezek a megbízások sokszor évekre szóltak, és a szerződések egészen elborult feltételeket tartalmaztak.
A vállalkozó kedvű (vagy épp kétségbeesett) jelentkezőknek sokszor tilos volt hajat vagy körmöt vágniuk, nem hagyhatták el a birtok határait, egyszerű, darócból készült ruhát kellett viselniük, és egyetlen szót sem válthattak a személyzettel. A feladatuk mindössze annyi volt, hogy egy könyvvel a kezükben, elmélyülten bóklásszanak a fák között, és a megfelelő időben, a vacsoravendégek legnagyobb ámulatára felbukkanjanak a parkban. Bár a jelenség óriási port kavart és népszerű pletykatéma volt, fontos megjegyezni, hogy nem minden bokorban ült egy fizetett remete – ez a luxus csak a legkiváltságosabb (és legexcentrikusabb) elit kiváltsága volt.
A magány, mint a legújabb luxuscikk
De miért akart egy gróf vagy egy lord egy koszos, borzas idegent nézegetni a saját, tökéletesen ápolt kertjében? A válasz a korszak romantikus korszellemében keresendő. Az arisztokrácia rajongott azért a gondolatért, hogy a világtól való elvonulás egyet jelent a mély lelki tisztasággal és a természetközeli bölcsességgel. Mivel ők maguk túlságosan szerették a drága borokat és a kényelmes selyemágyakat ahhoz, hogy kivonuljanak a társadalomból, egyszerűen felbéreltek valakit, aki ezt „eljátssza” helyettük.
A helyzet persze ordít az iróniától: a magányos életet szimbolizáló remetét pontosan azért fizették, hogy egy társasági esemény, egy exkluzív kerti parti legfőbb látványossága legyen. A világtól való teljes elvonulás így a legdrágább szórakoztatóipari termékké silányult.
A kerti remeték története ma már csak egy megmosolyogtató és bizarr történelmi lábjegyzet, de tökéletesen rávilágít az emberi természetre. Ma a milliárdosok okosotthonokkal, feszített víztükrű medencékkel és luxusautókkal próbálják lenyűgözni a vendégeiket. A 18. században pedig elég volt egy fizetett, szőrös ember a fák között. És ha belegondolunk, a mai influenszereket is sokszor pont azért fizetik, hogy egy bizonyos életstílust mutassanak be a közönségnek – csupán a barlangot cserélték le az Instagramra.
