Cikkek
Piócákat zárt egy üvegbe, és elvitte a világkiállításra: a Tempest Prognosticator őrült sztorija
Ma már teljesen magától értetődő, hogy mielőtt kilépünk a házból, csak vetünk egy pillantást a telefonunkra, az alkalmazás pedig percre pontosan megmondja, mikor fog eleredni az eső. A 19. században azonban a meteorológia még gyerekcipőben járt, és a tudósok sokszor egészen elborult, kreatív módszerekkel próbálták megfejteni a légkör titkait. Egy brit feltaláló például szentül meg volt győződve arról, hogy a meteorológiai áttöréshez nem bonyolult egyenletekre, hanem tizenkét darab, üvegbe zárt vérszívó piócára van szükség.
Bemutatjuk a történelem talán legbizarrabb gépezetét, a Tempest Prognosticatort, amely elsőre úgy hangzik, mint egy steampunk horrorfilm kelléke, de az alkotója véresen komolyan gondolta.
A vérszívó meteorológusok színre lépnek
George Merryweather, egy meglehetősen excentrikus brit orvos 1851-ben mutatta be a világnak a találmányát. A doktornak az volt a meggyőződése, hogy a piócák rendkívül érzékenyen reagálnak a légköri nyomás változásaira és a levegő elektromos töltöttségére. Úgy vélte, ha vihar közeledik, ezek az állatok izgatottá válnak, és megváltozik a viselkedésük.
A megfigyelés önmagában még nem lett volna világszenzáció, Merryweather azonban úgy döntött, hogy ezt a biológiai „radart” egy mérnöki csodává alakítja. Épített egy gyönyörű, díszes, mahagóniból és rézből készült, leginkább egy indiai templomra emlékeztető szerkezetet.
Hogyan működött a piócakórus?
A gép lelke tizenkét darab, egy decis üvegcse volt, amelyeket körben helyezett el az állványon. Mindegyik üvegbe zárt egy-egy piócát, és feltöltötte őket némi esővízzel. Az üvegek nyakába egy apró, bálnacsontból készült dugót és egy finom drótot szerelt. A rendszer logikája zseniálisan morbid volt: ha a légnyomás esni kezdett a közelgő vihar miatt, az izgatott piócák megpróbáltak felmászni az üveg nyakához, hogy meneküljenek.
Amikor egy pióca elérte a csúcsot, a teste kimozdította a bálnacsontot, ami egy dróton keresztül működésbe hozott egy apró kalapácsot, az pedig rácsapott egy rézharangra. Merryweather szerint a gép bolondbiztos volt: minél többször kondult meg a harang, annál nagyobb és pusztítóbb vihar volt készülőben. Ha mind a tizenkét pióca egyszerre menekült és kongatott, akkor érdemes volt azonnal fedezékbe vonulni.
Zseniális áttörés vagy látványos parasztvakítás?
A találmány hihetetlenül látványos volt, és a működése pont elég szokatlannak bizonyult ahhoz, hogy beválogassák az 1851-es londoni Nagy Világkiállítás attrakciói közé, ahol maga Viktória királynő is megcsodálhatta a viharjelző vérszívókat.
De vajon tényleg meg tudták jósolni a piócák az esőt? Bár Merryweather az élete végéig kitartott a gépe mellett, a tudomány hamar leforrázta a lelkesedését. A piócák viselkedését ugyanis számtalan más környezeti tényező (hőmérséklet, éhség, fényviszonyok) is befolyásolja, így a mozgásukból egyáltalán nem lehetett megbízhatóan arra következtetni, hogy garantáltan eső fog esni.
A feltaláló hatalmas terveket szőtt: a szerkezet robusztusabb változatait szerette volna elhelyezni Nagy-Britannia kikötőiben és a tengerjáró hajókon, hogy a matrózok a harangszóra készüljenek fel a viharra. A kormány azonban a jóval unalmasabb, de sokkal megbízhatóbb hagyományos barométerek mellett döntött, így a piócás viharjelző nem hódította meg a világot.
A Tempest Prognosticator nem váltotta meg a meteorológiát, de ma is tökéletes emlékműve annak az érának, amikor az emberi kíváncsiság és a tudományos kísérletező kedv nem ismert határokat. Néha egy találmány egyszerűen azért marad velünk, mert bebizonyítja: a legfurcsább ötletek is megérnek egy esélyt, még akkor is, ha végül csak egy csapatnyi harangozó piócát eredményeznek.
