Cikkek
A reneszánsz nők a halálos nadragulyával igyekeztek igéző tekintetet varázsolni!
Amikor ma reggel véletlenül belemegy a szempillaspirál a szemedbe, és percekig könnyezve átkozod a kozmetikai ipart, valószínűleg bele sem gondolsz, milyen szerencsés vagy. A reneszánsz kori Olaszországban a nők ugyanis nem holmi ártalmatlan festékekkel vagy micellás vízzel küzdöttek a fürdőszobatükör előtt. A korszak szépségideálja olyan drasztikus, sokszor életveszélyes lépéseket követelt meg a tehetős hölgyektől, ami mellett a mai legextrémebb beavatkozások is könnyed délutáni wellness-kezelésnek tűnnek. Az igéző, csábító tekintet eléréséért szó szerint kőkemény, halálos mérget csepegtettek a saját pupillájukba, feláldozva ezzel a legfontosabb érzékszervüket.
A hatalmas, sötét szemek kora és a hiúság csapdája
A 16. és 17. századi Európában, különösen a pezsgő, gazdag itáliai városállamokban a szépség fogalma egészen más szabályok szerint működött. Az arisztokrata hölgyek körében a sápadt, hófehér bőr és a magas homlok mellett a legfőbb vonzerejét a hatalmas, sötét, szinte ijedt és gyermeki ártatlanságot sugárzó tekintet jelentette. A korabeli férfiak úgy tartották, hogy az extrém módon kitágult pupillák érzelmesebbé, vágyakozóbbá és ellenállhatatlanabbá teszik a női arcot.
A probléma csupán az volt, hogy a pupilla méretét az emberi szervezet a fényviszonyokhoz és a belső érzelmi állapothoz igazítja, nem pedig a fülledt báli szezon társadalmi elvárásaihoz. A korabeli patikusok, alkimisták és füvesasszonyok azonban hamar előálltak a tökéletes megoldással, amely garantálta a folyamatos „hálószobai tekintetet” akár a legvakítóbb velencei napsütésben is. A nők mindent bevetettek, de a sikerhez egyenesen az erdő legveszélyesebb növényéhez kellett nyúlniuk.
A „szép hölgy” halálos csókja
A választás az egyik leghírhedtebb európai mérgező növényre, a nadragulyára (Atropa belladonna) esett. Ez a növény a burgonyafélék családjába tartozik, és minden egyes része – a hívogató, fényes fekete bogyóitól kezdve a levelein át egészen a mélyre nyúló gyökeréig – dugig van halálos tropán-alkaloidokkal. Egyetlen maréknyi bogyó elfogyasztása is bőven elegendő egy felnőtt ember azonnali, görcsökkel kísért halálához. A reneszánsz nők azonban nem megették: ebből a növényből készített, erősen hígított, sötét kivonatot használtak mindennapos szemcseppként.
Amikor a csepp a szembe került, a benne lévő hatóanyag, az atropin azonnal megbénította az írisz izmait. Ennek hatására a pupilla extrém módon, hatalmas fekete lyukká tágult, függetlenül attól, hogy mennyi fény érte a szemet. A tekintet valóban igézően, már-már természetellenesen csillogott tőle. A mérgező növény olyan szorosan összeforrt ezzel a bizarr, de széles körben elterjedt kozmetikai szokással, hogy a hivatalos botanikai nevébe is bekerült: a „bella donna” olaszul egész egyszerűen annyit tesz: szép hölgy.
Amikor a csillogást felváltotta a vakság
A divatos, drámai megjelenésnek azonban kíméletlen ára volt, amit az érintettek sokszor csak túl későn vettek észre. A nadragulya kivonata nemcsak a pupillát tágította ki, hanem szisztematikusan, napról napra pusztította a látást. A folyamatos használat során a nők eleinte „csak” homályos látásra, fókuszálási nehézségekre, szédülésre, heves szívdobogásra és állandó, égető szemszárazságra panaszkodtak. Mivel a bénult, kitágult pupilla képtelen volt összehúzódni az erős fényben, a napfény valósággal kiégette a hölgyek retináját, akik hunyorogva, fejfájással küzdve botorkáltak a paloták folyosóin.
A hiúság oltárán hozott áldozat sokaknál végül visszafordíthatatlan idegkárosodáshoz vezetett. Évek kitartó csepegtetése után a korabeli divatdiktátorok jelentős része részlegesen vagy teljesen megvakult. Bár a nadragulya ma is fontos alapanyaga a modern orvostudománynak – a szemészek szintén atropin-származékokat használnak a pupillatágító szemvizsgálatokhoz –, azt ma szigorúan ellenőrzött, mikrogrammos pontossággal adagolják, nem pedig otthon, egy bizonytalan tisztaságú üvegcséből a sminkasztalnál.
A reneszánsz kor hölgyeinek története tökéletes, bár kissé morbid emlékeztetője annak, hogy a szépségipar sosem volt egy veszélytelen, könnyed terep. Legközelebb, amikor panaszkodsz a kényelmetlen műszempillákra vagy a nehezen mosható sminkre, csak gondolj azokra az itáliai nőkre, akiknél a „haláli mosoly” és a „gyilkos tekintet” egyáltalán nem üres költői szófordulat, hanem kőkemény, látásvesztéssel járó mindennapi valóság volt.
