Cikkek
Ettől a római elit is sokkot kapott: Elagabalus császár legőrültebb éjszakai hóbortja
Képzeld el a Római Birodalom legkeményebb, legképzettebb elit alakulatát, a praetorianus gárdát. Ezek a zord, csatákban edzett veteránok nap mint nap arra esküsznek fel, hogy az életük árán is megvédik a birodalom teljhatalmú urát. Ehelyett hajnali kettőkor teljes páncélzatban, lángoló fáklyákkal a kezükben vonulnak a sötét palota márványfolyosóin, miközben a tizenéves főnökük céltalanul sétálgat előttük. Nem egy titkos merénylőt keresnek, és nem is egy éjszakai rituálét hajtanak végre. Egyszerűen csak arról van szó, hogy a császárnak épp rossz kedve támadt, és vigasztalásképpen a saját, gigantikusra növelt árnyékát szeretné bámulni a falon.
Bármilyen szürreális komédiának is hangzik, az ókori Rómában ez volt a kőkemény valóság, ha Elagabalus császár kibillent az érzelmi egyensúlyából.
A bizarr luxus és az őrület szinonimája
Ha a római császárok extravaganciájáról beszélünk, Caligula és Nero neve szokott elsőként felmerülni, de Elagabalus (uralkodott Kr. u. 218–222 között) mellett mindketten visszafogott, unalmas hivatalnokoknak tűnnek. Az alig tizennégy évesen trónra került fiú uralkodása egybeforrt a totális valóságvesztéssel és a végtelen dekadenciával.
A korabeli történetírók szerint olyan eseményeket és palotabéli szabályokat hozott létre, amiktől a konzervatív római szenátus tagjai naponta estek ájulásba. Aranyporral szóratta be a padlót, leopárdokat fogott be a hintója elé, és híres volt arról, hogy a lakomáin időnként annyi rózsaszirmot hullatott a plafonról a gyanútlan vendégekre, hogy néhányan szó szerint megfulladtak a virágtengerben. Az egyik leghírhedtebb és legfurcsább hóbortja azonban az éjszakai sétáihoz kötődött.
Éjszakai parádé a márványoszlopok között
Elagabalus, mint sok tinédzser, hajlamos volt a drámai hangulatulatingadozásokra. Amikor rátelepedett a melankólia, vagy egyszerűen csak unatkozott a hatalmas császári palotában, egy egészen egyedi terápiás módszert választott: elrendelte, hogy azonnal szervezzenek mellé egy díszes, tömeges fáklyás kíséretet.
A szolgáknak és a testőröknek nem az volt a feladatuk, hogy megvilágítsák az utat, nehogy a császár megbotoljon egy kósza mozaikdarabban. A fáklyákat szigorú, előre meghatározott szögből és távolságból kellett tartaniuk.
A gigantikus sziluett vonzereje
A gondosan megkoreografált világításnak egyetlen célja volt: elérni, hogy a császár árnyéka minél drámaibb, torzabb és hatalmasabb sziluettet vessen a palota végtelen, fehér márványfalaira és oszlopaira. Ahogy Elagabalus lassan lépdelt a folyosókon, a fáklyák pislákoló, meleg fénye egy háromméteres, isteni méretű árnyék-óriást vetített ki mellé.
A császár számára ez az egyszerű optikai illúzió jelentette a tökéletes egóturbózást. A hatalmas, fenyegető sziluett látványa megnyugtatta, és visszaadta a mindenhatóság illúzióját. Közben a birodalom legképzettebb, harcedzett testőrei valószínűleg némán forgatták a szemüket a sisakjuk alatt, miközben világosító asszisztensként asszisztáltak ehhez a gyermeteg színjátékhoz az éjszaka közepén.
Ez a történelmi anekdota tökéletes lenyomata annak, milyen elképesztő végleteket szül a korlátlan hatalom. Ma a rosszkedv ellen veszünk egy drága kávét, vagy a tökéletes beállításokért veszünk egy LED-es körlámpát a legújabb szelfihez. Az ókori Rómában ugyanezt a problémát egy századnyi elit katonával és néhány tucat lángoló fáklyával oldották meg. Így kell megadni a módját a birodalmi hisztinek!
