Cikkek
A szépség ára a pokoli viszketés volt: miért hordtak hosszú botokat a frizurájukban a nők?
Ha ma reggel belenéztél a tükörbe, és bosszankodtál egy kicsit, mert nem állt tökéletesen a hajad, vagy épp nem volt időd hajat mosni, azonnal meg fogsz nyugodni. A 18. század végén és a 19. század elején a tehetős hölgyek ugyanis olyan extrém áldozatokat hoztak a tökéletes frizuráért, amik mellett a mai legrosszabb „bad hair day” is egy luxus wellness-élménynek tűnik. Abban a korban a divat nem ismert kompromisszumokat, az elegancia pedig sokszor egyenesen egy horrorfilmbe illő, viszkető rémálommá változott.
A frizura, amit hetekig tilos volt megbontani
A korszak arisztokrata hölgyei körében óriási őrületnek számítottak az úgynevezett pompadorok és a hatalmas, drótvázakkal, lószőrrel és párnákkal merevített gigantikus hajköltemények. Egy ilyen műalkotás elkészítése nem ritkán hosszú órákat vett igénybe. A fodrászok sertészsírból vagy marhafaggyúból készült pomádéval tapasztották össze a tincseket, majd az egészet vastagon beszórták finomra őrölt, illatosított búzaliszttel, hogy meglegyen a divatos, hófehér púderes hatás.
Mivel ez a procedúra elképesztően drága és kimerítő volt, a hölgyeknek eszük ágában sem volt minden este szétbontani és kimosni a frizurájukat. A tornyokat sokszor hetekig, sőt, olykor egy teljes hónapig is érintetlenül hagyták a fejükön. Éjszaka kényelmetlen, speciális nyaktámaszokon aludtak, nehogy elnyomják a gondosan felépített remekművet.
Élő, mozgó állatkert a fejtetőn
Ami vizuálisan lenyűgöző volt a bálteremben, az biológiai szempontból egy valóságos katasztrófazónát jelentett. Egy meleg, zsíros, liszttel vastagon beszórt, sötét és háborítatlan hajtorony gyakorlatilag a tökéletes svédasztalos luxusszálloda volt a korabeli kártevők számára.
A tetvek megjelenése szinte garantált alapfelszereltségnek számított, de a helyzet ennél sokkal durvább fordulatokat is tartogatott. A bőséges liszt és a pomádé illata mágnesként vonzotta a rovarokat és a rágcsálókat. Rendszeresen előfordult, hogy pókok vertek tanyát a drótvázak között, és egyáltalán nem volt ritka, hogy az éjszaka folyamán apró egerek fészkelték be magukat a hölgyek hajkoronájába, hogy ott lakmározzanak a pomádéból.
A diszkrét vakarózás magasiskolája
Képzeld el, milyen pokoli viszketést okozhatott mindez a mindennapokban. Mivel a gondosan rögzített hajat kézzel esélytelen lett volna megvakarni anélkül, hogy az egész torony összeomoljon, a leleményes divatipar azonnal előállt a megoldással.
Megszületett a kifejezetten erre a célra fejlesztett vakarópálca. Ezek a hosszú, vékony, gyakran elefántcsontból, ezüstből vagy drága fafajtákból faragott, végükön apró karmocskákkal ellátott pálcák a bálozó hölgyek kötelező kiegészítőivé váltak. Ha egy elegáns fogadáson a viszketés elviselhetetlenné vált, a nő csak diszkréten elővette a pálcáját, finoman becsúsztatta a hajtorony rétegei közé, és egy elegáns mosoly kíséretében megvakarta a fejbőrét, reménykedve, hogy közben nem szúr le egy épp ott pihenő egeret.
A „fájdalom a szépségért” elv tehát a múltban egy kőkemény, viszkető és élősködőkkel teli valóság volt. Amikor legközelebb a fürdőszobában állva sokallod azt a tíz percet, amit hajmosásra és szárításra kell szánnod, csak gondolj a vakarópálcával felszerelt, parókás hölgyekre.
