Cikkek
A történelem legelső mémjei: amikor a kódexmásoló barát halálra unta magát a kolostorban
Ha azt hiszed, hogy a hétfő reggeli irodai munka, a véget nem érő Excel-táblázatok töltögetése és a főnököd unalmas e-mailjeinek olvasása a világ legfárasztóbb dolga, akkor van egy jó hírünk: az emberiség már évszázadokkal ezelőtt is pontosan ugyanígy szenvedett a monoton melótól. Ha a középkori kódexmásoló szerzetesekre gondolunk, általában fegyelmezett, szigorú, robotként dolgozó szentéletű barátok ugranak be, akik néma csendben, átszellemülten rótták a sorokat a pergamenre. A valóság azonban az, hogy ezek az emberek sokszor szó szerint halálra unták magukat a fagyos kolostorokban, és a frusztrációjuknak írásban adtak hangot – egyenesen a legszentebb könyvek lapjain.
A scriptorium csendes lázadói
A könyvnyomtatás feltalálása előtt minden egyes könyvet, Bibliát és krónikát kézzel kellett lemásolni. Ez a feladat a kolostorok írószobáiban, az úgynevezett scriptoriumokban zajlott. Képzeld el a szituációt: fűtés nincs, a kőfalak ontják magukból a hideget, a fényviszonyok gyalázatosak, neked pedig napi nyolc-tíz órán keresztül kell hajolnod egy kecskebőr fölött, és egy karcos lúdtollal hibátlanul másolnod a végtelen, száraz latin szövegeket.
Nem csoda, hogy a barátok egy idő után elvesztették a türelmüket. Mivel hangosan tilos volt panaszkodniuk, a feszültséget egy sokkal kreatívabb módon vezették le: a könyvek margóira, az úgynevezett margináliákba rejtettek el titkos, személyes üzeneteket.
„Bárcsak egy jó hideg söröm lenne!”
Amikor a modern történészek és régészek elkezdték tüzetesebben átvizsgálni ezeket a felbecsülhetetlen értékű, több száz éves kódexeket, a szent szövegek mellett egészen elképesztő, hétköznapi megjegyzésekre bukkantak. A szerzetesek a lapszéleken gyakorlatilag úgy chateltek a jövővel, mintha egy modern panaszkönyvet írtak volna.
A feljegyzések között ilyenek szerepelnek:
„Istenem, de fáj a kezem!”
„Ez a pergamen szőrös, a tintásüveg pedig borzalmas minőségű.”
„Nagyon fázom, bárcsak ott ülnék már a tűz mellett.”
Vagy az abszolút kedvenc: „Most már tényleg itt az ideje a vacsorának, és bárcsak kapnék egy pohár jó bort!”
Gondolj csak bele a főapát arcába, ha tudta volna, hogy a méregdrága, Isten igéjét hirdető kódex lapjain a másoló fiú épp a közelgő kocsmatúráról és a vacsoráról álmodozik a sorok között!
Az ős-mémek és a lovagokkal harcoló csigák
A panaszok mellett a vizuális humor sem maradhatott el. A barátok a margókat olykor a saját szórakoztatásukra használták, és olyan abszurd, sokszor egyenesen provokatív kis ábrákat rajzoltak a szent szövegek mellé, amelyek a mai internetes mémek tökéletes ősei.
Fegyveres lovagokkal párbajozó óriáscsigák, nyulak, amik épp kutyákat rabolnak el, vagy furcsa, torz démonok, akik a legváratlanabb helyeken bukkannak fel a papíron. Ezek az úgynevezett drolériák (vicces ábrák) tökéletes szelepei voltak az elfojtott kreativitásnak és a végtelen unalomnak.
A középkori szerzetesek titkos üzenetei ma már nemcsak megmosolyogtatnak minket, de egy nagyon fontos dolgot is bebizonyítanak. Bármennyit is fejlődött a technológia, és bármennyit változott a világ az elmúlt hatszáz évben, az emberi természet jottányit sem változott. Ha a munka monoton és hideg van az irodában, mindannyian ugyanúgy a hátfájásunkra panaszkodunk, és a munkaidő végét, na meg a jól megérdemelt hideg sört várjuk!
