Cikkek
Mi van egy harci drón belsejében és miért éri meg jobban, mint egy kis rakéta?
A modern hadviselés legkellemetlenebb meglepetése
Amikor a hírekben dróncsapásokról hallunk, a legtöbb ember egy ultra-modern, titánból készült, csúcstechnológiás repülő robotra gondol, amely lézerekkel és sci-fibe illő szenzorokkal pásztázza a földet. Amikor azonban a hadmérnökök a modern harctereken (legyen az a Közel-Keleten vagy Kelet-Európában) szétszedtek egy lezuhant, vagy épp fel nem robbant „kamikaze” drónt, a látványtól a szó szoros értelmében leesett az álluk.
A sokmilliós kárt okozó, rettegett fegyverek belsejében ugyanis nyoma sem volt csúcstechnológiának. Amit találtak, az leginkább egy lelkes, de amatőr repülőmodellező barkácsműhelyére emlékeztetett. Mégis, ez a filléres, primitív technológia az, ami jelenleg teljesen újraírja a hadtörténelmet, és ami miatt a világ legerősebb hadseregei is tehetetlenül vakarják a fejüket. De mi rejtőzik pontosan a burkolat alatt?
Mi van a „repülő fűnyíró” belsejében?
Ha felnyitjuk a ma leggyakrabban használt, olcsó harci drónok (mint amilyen például a hírhedt, iráni tervezésű Shahed-család) burkolatát, egy döbbenetesen egyszerű szerkezetet találunk. A test gyakran nem fémből, hanem üvegszálas műanyagból, méhsejtszerkezetű kartonpapírból és epoxigyantából készül.
A meghajtásért nem egy precíziós sugárhajtómű felel, hanem egy teljesen hétköznapi, kereskedelmi forgalomban (akár az interneten is) kapható, 50 köbcentis kétütemű robogó- vagy fűnyírómotor. Ez hajt meg egy egyszerű, fából vagy műanyagból faragott propellert. Innen ered az a jellegzetes, hangos zümmögés, ami miatt a katonák csak „repülő fűnyírónak” vagy „mopednek” gúnyolják őket.
Az agyuk egy filléres nyomtatott áramkör, hasonló a hobbisták által használt Raspberry Pi vagy Arduino mikroszámítógépekhez. A navigációt a boltban kapható, civil GPS-modulok végzik, a célzáshoz pedig sokszor egy közönséges, felragasztott webkamerát, vagy az okostelefonokból is ismert egyszerű lencsét használnak. Az orrban elhelyezett robbanótöltet (általában 30-50 kg robbanóanyag) az egyetlen dolog, ami igazán „katonai” bennük.
Miért jobb ez, mint egy precíziós kis rakéta?
Jogosan merül fel a kérdés: miért épít egy hadsereg propellereket és mopedmotorokat a 21. században, amikor lőhetne hagyományos, gyors rakétákat is? A válasz két nagyon fontos tényezőben rejlik: a türelemben és a pénzben.
Egy hagyományos katonai rakéta olyan, mint egy Forma-1-es autó. Szilárd vagy folyékony rakétaüzemanyaggal működik, ami brutálisan gyorssá (akár a hangsebesség többszörösére) teszi, de az üzemanyag perceken belül elfogy. A rakétának azonnal, egyenesen a célba kell csapódnia. Ha a célpont elmozdul vagy elbújik, a rakéta elhibázza, és leesik. Ráadásul a kilövéséhez masszív, teherautóra szerelt indítóállások, radarok és több tucat ember kell.
A harci drón (amit hivatalosan „cirkáló lőszernek” vagy loitering munitionnek hívnak) ezzel szemben olyan, mint egy komótos postásautó. Mivel egy egyszerű benzinmotor hajtja, nagyon lassú (kb. 150-180 km/h), de elképesztően keveset fogyaszt. Egy 20 literes benzintankkal akár 1000-1500 kilométert is képes repülni. A legnagyobb előnye azonban a türelem: a drón kilőhető úgy, hogy még nincs is meg a pontos célpont. Képes órákig csak körözni a levegőben („cirkálni”), és várni. Amikor a lenti katonák észrevesznek egy ellenséges tankot vagy radart, csak rámutatnak a képernyőn, és a gép abban a pillanatban rázuhan a célra.
A brutális gazdasági aszimmetria: A matek, ami térdre kényszeríti a világot
A drónok igazi, legfélelmetesebb fegyvere azonban nem a robbanófej, hanem az árcédula. Ez az, amit a katonai szakértők „gazdasági aszimmetriának” hívnak.
Egyetlen, csúcstechnológiás, hangsebességgel repülő cirkálórakéta vagy légvédelmi rakéta ára nagyjából 1 millió és 3 millió dollár (kb. 360 millió – 1 milliárd forint) között mozog. Ezzel szemben egy kartonpapírból és robogómotorból összerakott kamikaze drón előállítása mindössze 20 000 dollárba (kb. 7 millió forintba) kerül.
És itt jön a modern légvédelem legnagyobb rémálma: ha a támadó indít egy 20 ezer dolláros, primitív drónt a város felé, a védőnek muszáj lelőnie, nehogy felrobbanjon egy erőmű vagy egy kórház. Mivel a drón kicsi, és nagyon alacsonyan repül (ahol a radarok nehezen látják), a légvédelem sokszor kénytelen egy 2 millió dolláros Patriot vagy NASAMS rakétát kilőni a megsemmisítésére.
Ha a támadó elindít 100 darab filléres drónt egy rajban, az neki 2 millió dollárjába kerül. A védekező ország légvédelme, ha minden egyes drónt sikeresen leszed, 200 millió dollárt éget el egyetlen éjszaka alatt. A támadó úgy nyeri meg a háborút, hogy egyetlen drónja sem talált célba: egyszerűen gazdaságilag csődbe viszi, és kifogyasztja a méregdrága lőszerből a védekező felet.
A jövő háborúja: Tömeggyártás a luxus ellen
Az olcsó drónok megjelenése pontosan olyan forradalom a hadviselésben, mint amilyen a gépfegyver feltalálása volt a lovagság korában. Bebizonyította, hogy a 21. századi háborúkat nem feltétlenül az a fél nyeri, akinek a legdrágább, legokosabb és leggyorsabb fegyverei vannak, hanem az, aki a legolcsóbban tud a legtöbb, „éppen elég jó” eszközt az égre küldeni.
A jövő harcterein már nem több tízmilliárd dolláros lopakodó vadászgépek fognak csatázni egymással, hanem 3D-nyomtatóval készült, okostelefon-alkatrészekből összeszerelt műanyag drónok tízezrei, amelyek úgy működnek majd az égen, mint egy megállíthatatlan, gyilkos sáskaraj.
