Cikkek
A gyűrű, amit hétszeres dobozba zárva tiltottak meg, hogy kinyissanak: az elátkozott ametiszt rejtélye
Egy gyönyörű, mélyen lila drágakő, egy fenyegetően tekergőző, kígyó alakú ezüstgyűrű, és egy kézzel írt levél, amely szigorúan megparancsolja, hogy a tárgyat senki ne vegye elő a halála utáni évtizedekig. Ha most arra gondolsz, hogy ez egy új hollywoodi horrorfilm nyitójelenete, akkor hatalmasat tévedsz. Ez egy valóságos, hús-vér tárgy története, amely ma is békésen (vagy ki tudja?) pihen a londoni Természettudományi Múzeum egyik vitrinjében.
De vajon valóban egy évszázadok óta bosszúálló, tiszta átokról van szó, vagy a történelem egyik legszórakoztatóbb, legkreatívabb irodalmi átverésével állunk szemben?
A lila kő, ami mindenkinek csak bajt hozott
A különös ékszer egy csiszolt ametiszt, amelyet egy bizarr, kígyót formáló ezüstfoglalatba illesztettek, és különféle csillagjegyekhez kapcsolódó szimbólumok, valamint egy titokzatos „T” betű díszítenek. A hozzá kapcsolódó urbánus legendák szerint a drágakövet még 1855-ben, az indiai felkelés zűrzavaros idején tulajdonították el Indra isten templomából, Kanpur környékén.
A helyiek szerint a kőre sötét átok nehezedett: akinek a birtokába került, arra hamarosan tragédiák, megmagyarázhatatlan balszerencse és furcsa csapások vártak.
A legenda legismertebb gazdája egy Edward Heron-Allen nevű angol polihisztor, tudós és író volt, aki a 19. század végén kaparintotta meg az ékszert. Heron-Allen annyira megijedt a folyamatosan sűrűsödő balszerencséjétől, hogy végül hét különböző dobozba csomagolta, vaslemezbe zárta, és lepasszolta egy banki széfbe.
A csomaghoz ráadásul egy hátborzongató figyelmeztető levelet is mellékelt. Azt kérte, hogy a borzalmas ametisztet csak a halála utáni 33. évben szabad majd elővenni a sötétből.
A lánya nem volt túl babonás
Heron-Allen végül 1943-ban hunyt el. A lánya azonban úgy döntött, hogy tesz a szigorú jóslatokra, és esze ágában sincs harminchárom évig őrizgetni a porladó dobozokat: a követ alig egy évvel később, 1944-ben átadta a londoni Természettudományi Múzeumnak.
Az intézmény a a mai napig hűségesen őrzi a tárgyat, amelyet a kultuszurak azóta is csak „elátkozott ametisztként” emlegetnek. A múzeum hivatalos háttértörténete azonban egy sokkal földhözragadtabb, prózaibb lehetőséget is felvet: mi van, ha az egészet csak kitalálták?
Nem szabad elfelejteni, hogy Heron-Allen a hátborzongató hírnévnek örvendő tárgy mellett elismert író is volt, aki 1921-ben publikált egy novellát The Purple Sapphire (A lila zafír) címmel. A drágakő köré szőtt túlzó legenda és a saját írói munkássága közötti szoros kapcsolat miatt a kutatók ma már szinte biztosak abban, hogy az állítólagos átok nem más, mint egy zseniális, korabeli marketingfogás vagy irodalmi ugratás volt.
Átok vagy zseniális marketing?
Tudományosan nézve természetesen nincs semmilyen megbízható bizonyíték arra, hogy egy lila ásvány természetfeletti módon képes lenne szerencsétlenséget hozni a tulajdonosára. A történet apáról fiúra szálló visszaemlékezésekből és a viktoriánus kor titokzatosság iránti imádatából táplálkozik.
A dolog igazi szépsége mégis ebben rejlik. Egy teljesen hétköznapi, átlagos ásványból olyan borzongató történet született, amely generációkon át fennmaradt, és a múzeumi gyűjtemény egyik legizgalmasabb darabjává tette. Az ametiszt ma már nem egy sötét széf porában rejtőzik, hanem fényes vitrinben várja a kíváncsi turistákat. Hogy tiszta átokról vagy sima legendáról van-e szó, azt mindenki eldöntheti magának – de azért mi a helyedben kétszer is meggondolnánk, hogy felpróbáljuk-e azt a kígyós gyűrűt!
