Cikkek
A bosszantó gyomnövény, ami eljutott az űrbe: így találták fel a tépőzárat
Biztosan ismered azt a bosszantó őszi erdei sétát, amely után a kutyáról, a cipőfűződről és a nadrágodról percekig kell káromkodva leszedegetni az apró, szúrós növényi terméseket. A legtöbb ember ilyenkor dühösen a kukába dobja a kellemetlen potyautasokat. Egy svájci mérnök viszont ahelyett, hogy mérgelődött volna, alaposabban szemügyre vette a bogáncsot. Ebből a hétköznapi bosszúságból született meg az az ötlet, amely később a cipőkön, a télikabátokon és még az űrtechnológiában is megjelent.
A bosszantó növény, ami a mikroszkóp alatt árulta el a titkát
A történet 1941-ben kezdődött, amikor George de Mestral svájci mérnök egy fárasztó vadászatról tért haza. Ahogy a kandalló előtt pihent, észrevette, hogy a bojtorján apró, gömbölyű termései makacsul belekapaszkodtak a vastag gyapjúnadrágjába és a vadászkutyája szőrébe.
Ahelyett, hogy egyszerűen csak kipiszkálta volna őket, a mérnöki kíváncsiság győzött. Bevitte a terméseket a laborjába, és betette őket egy mikroszkóp alá. Amit ott látott, lenyűgözte: a növény felszínén ezernyi apró, rugalmas horog sorakozott. A növény nem valami ragadós nedvet vagy ragasztót használt a kapaszkodáshoz. A horgok egyszerűen mechanikusan beleakadtak a szövet és a kutyaszőr apró hurkaiba. Így a termés stabilan megkapaszkodott, de egy határozott, megfelelő irányú mozdulattal roncsolás nélkül le is lehetett választani. De Mestral fejében azonnal megszületett a zseniális gondolat: ezt a mechanizmust mesterséges anyagokkal is le lehetne utánozni.
A természet tökéletes tervrajza
A mérnök alapötlete végtelenül egyszerű volt: készíteni kell két felületet. Az egyikre apró horgokat, a másikra pedig puha hurkokat kell varrni. Ha a két oldalt összenyomjuk, a horgok belekapaszkodnak a hurkokba, és stabilan tartanak. Ha pedig erőből széthúzzuk őket, a kapcsolat a jellegzetes recsegő hang kíséretében felbomlik.
Az elv papíron tökéletesen hangzott, de a tömeggyártás kőkemény kihívásnak bizonyult. A horgoknak elég erősnek kellett lenniük ahhoz, hogy stabilan megtartsák a két felületet, ugyanakkor rugalmasnak is kellett maradniuk, hogy újra és újra, akár ezerszer is szét lehessen választani őket anélkül, hogy letörnének.
A tökéletes anyag megtalálása és a fejlesztés hosszú éveket vett igénybe, míg végül a nejlon hozta meg az áttörést. De Mestral 1951-ben nyújtotta be a svájci szabadalmi kérelmét, amelyet 1954-ben hivatalosan meg is kapott. A zseniális találmány a Velcro nevet kapta, amely a francia velours (bársony) és a crochet (horog) szavak ügyes összevonásából született.
Az űrhajósok legjobb barátja
A tépőzáras rögzítés ma már szinte mindenhol ott van. A gyerekkabátokon, a sportcipőkön, az orvosi vérnyomásmérőkön és a taktikai felszereléseken is a bojtorján elve működik. A technológia azonban a Föld légkörét is elhagyta.
Az űrkutatásban, különösen a NASA Apollo-programjában életmentőnek bizonyult, hogy a tárgyakat egyszerűen, egyetlen mozdulattal rögzíteni lehetett a kabin falához, majd szükség esetén azonnal el is lehetett engedni. A súlytalanságban ugyanis egy szabadon lebegő toll vagy műszer nemcsak idegesítő, de halálos veszélyt is jelenthet.
A tépőzár a világ egyik legszebb és legismertebb példája annak, amit ma biomimikrinek – vagyis a természet évmilliók alatt kifejlesztett, tökéletes megoldásainak lemásolására épülő tervezésnek – nevezünk. A történet legfőbb tanulsága nem az, hogy minden cipőre ragadt gyomnövényből azonnal milliárdos szabadalom lesz. Hanem az, hogy olykor megéri megállni egy pillanatra, és feltenni a kérdést: vajon miért működik ennyire irritálóan jól az, ami elsőre csak egy hétköznapi bosszúságnak tűnik?
