Cikkek
A viktoriánus kori kerékpár-őrület, ami miatt a nőknek le kellett vetniük a fűzőt
Próbálj meg felpattanni egy kerékpárra úgy, hogy közben egy tíz kilós, földig érő, többrétegű bársonyszoknyát viselsz, a derekadat pedig egy bálnacsontból készült fűző szorítja össze annyira, hogy egy apró tüsszentés is életveszélyes manővernek számít. Képtelenség, ugye? Az 1890-es években pontosan ezzel a logisztikai és fizikai rémálommal szembesültek a nők, amikor a világon végigsöpört a történelem első gigantikus kerékpáros láza.
A kétkerekű csoda mindenkit elvarázsolt, de hamar kiderült: a korabeli, merev női divat egyszerűen életveszélyes a pedálozáshoz. A hölgyek azonban egyáltalán nem akartak kimaradni a száguldásból, és ahelyett, hogy letették volna a biciklit, inkább a komplett 19. századi társadalmi rendet és a ruhatárukat szabták át.
A fűzők halála és a botrányos „bloomers”
A viktoriánus Angliában és Amerikában a nők öltözködése a végletekig szabályozott volt. Egy tisztességes hölgy nem mutatta meg a bokáját, és szigorúan fűzőbe préselte magát. Amikor azonban a nők elkezdtek kerékpározni, rájöttek, hogy a hosszú szoknyák beakadnak a küllőkbe, a fűzőkben pedig szó szerint elájulnak az oxigénhiánytól a legkisebb emelkedőn is.
Valamit lépni kellett. A legbátrabb nők radikális döntést hoztak: a pokolba kívánták a fűzőket, és elkezdték hordani a hírhedt „bloomers”-t, ami egy bő, buggyos, nadrágszerű szoknya volt. Ez az új viselet végre megadta a szükséges mozgásszabadságot, és megakadályozta a halálos baleseteket.
A konzervatívok hisztérikus rohama
Ahogy az várható volt, a buggyos nadrágban, fűző nélkül, önállóan közlekedő nők látványa azonnal kiverte a biztosítékot a konzervatív férfiak és az erkölcscsőszök körében. Valóságos morális pánik tört ki.
Az újságok címlapjain olyan cikkek jelentek meg, amelyek azzal riogattak, hogy a biciklizés teljesen tönkreteszi a női morált, a családi értékeket, sőt, még a női anatómiát is. Néhány korabeli orvos egyenesen azt állította, hogy a nyeregben ülés terméketlenséget okoz, a menetszél és az erőlködés pedig egy új, rémisztő betegséghez, az úgynevezett „biciklis archoz” (bicycle face) vezet, amitől a hölgyek vonásai örökre eltorzulnak.
A szabadság két keréken érkezett
A nők persze hangosan nevettek az egészen, és fittyet hányva a kritikákra, vígan tekertek tovább. A kerékpár ugyanis valami olyasmit adott nekik, amire a történelem során addig alig volt példa: önállóságot.
Többé nem volt szükségük férfi kísérőkre ahhoz, hogy eljussanak a szomszéd városba. Nem kellettek méregdrága hintók vagy lovak, egy egyszerű biciklivel a nők kinyitották a saját világukat. Ahogy a híres nőpárti aktivista, Susan B. Anthony 1896-ban tökéletesen megfogalmazta: „A kerékpár többet tett a nők felszabadításáért, mint bármi más a világon.”
A kétkerekű jármű, amit eredetileg csak egy új, jópofa sporteszköznek szántak, végül a női egyenjogúság egyik első, legváratlanabb hősévé vált. Legközelebb tehát, amikor kényelmes nadrágban felpattansz egy biciklire, jusson eszedbe: valamikor százharminc évvel ezelőtt nők tízezrei vállalták a társadalmi botrányt azért, hogy te ma szabadon tekerhess!
