Cikkek
Csak egy átlagos festmény volt, amíg el nem lopták – így lett világsztár a Mona Lisából
Ha ma meg akarod nézni a Mona Lisát a párizsi Louvre-ban, komoly tortúrára kell felkészülnöd. A festmény vastag golyóálló üveg mögött pihen, fegyveres őrök gyűrűjében, neked pedig turisták százainak okostelefon-erdején keresztül kell átverekedned magad, hogy egyáltalán egy pillantást vethess Leonardo da Vinci remekművére.
A 20. század elején azonban egészen más volt a helyzet. A Mona Lisa ekkor még csak egy volt a sok szép reneszánsz festmény közül; messze nem számított a múzeum fő attrakciójának. Kellett hozzá egy egyszerű olasz ezermester, egy seprűs szekrény és a történelem legpofátlanabb, legamatőrebb műkincslopása, hogy a rejtélyes mosolyú nőből a bolygó legismertebb popkulturális ikonja váljon.
A mesterterv: besétálni, levenni, hazavinni
-
augusztus 21-én, egy csendes hétfői napon a Louvre zárva volt a nagyközönség előtt. Csak a takarítók és a karbantartók lézengtek az üres folyosókon. Közéjük tartozott Vincenzo Peruggia, egy 30 éves olasz üveges, akit korábban pont azért béreltek fel a múzeumban, hogy masszív védőüvegeket szereljen a festmények elé.
Vincenzo zseniális, bár végtelenül primitív tervet eszelt ki. Előző nap, vasárnap délután egyszerűen elbújt a múzeum egyik apró tárolóhelyiségében, és ott töltötte az éjszakát. Hétfő reggel magára öltötte a múzeumi dolgozók hagyományos fehér köpenyét, és gyanútlanul kisétált a Salon Carré terembe. Odalépett a Mona Lisához, simán leemelte a falról, majd besétált vele a legközelebbi lépcsőházba.
Ott szakszerűen eltávolította a keretet és az üveget. A mintegy 77×53 centis, viszonylag kis méretű fatáblát bedugta a köpenye alá, majd a személyzeti ajtón át, fütyörészve kisétált a nyüzsgő párizsi utcára. A világ legértékesebb festménye gyakorlatilag elsétált a múzeumból.
Az üres fal, ami felrobbantotta a világot
A lopást elképesztő módon csak másnap délben vették észre. Amikor a hír kirobbant, Párizs szó szerint felbolydult. A francia sajtó hatalmas címlapokon hozta le a festmény képét, a nyomozás pedig heteken át uralta a híreket Európától egészen Amerikáig.
Az igazi csavar ekkor következett be: az emberek hirtelen fanatikusan kezdtek érdeklődni a kép iránt. A Louvre újranyitásakor soha nem látott tömegek, ezrek álltak sorba, csak azért, hogy megnézzék az üres falfelületet, ahol a kép korábban lógott. A Mona Lisa arcát hirtelen mindenhová rányomtatták: csokoládés dobozokra, magazinokra, képeslapokra. Ironikus módon maga az eltűnés tette igazi, világszerte rajongott sztárrá a festményt.
Két évig egy párizsi albérletben pihent
Eközben a világ legjobban keresett műkincse nem egy svájci bank trezorjában vagy egy milliárdos titkos gyűjteményében volt. Ott pihent Párizs egyik szegénynegyedében, Vincenzo apró, koszos albérletében, egy hamisfenékű ládában – alig két mérföldre magától a múzeumtól. A rendőrség a nyomozás során kétszer is kihallgatta az üvegest, de sosem kutatták át alaposan a lakását. A nyomozók túlságosan együgyűnek tartották a férfit egy ilyen kaliberű mesterbűntényhez.
Vincenzo 28 hónapig rejtegette a képet a ládájában. Végül 1913-ban úgy döntött, ideje cselekedni: Firenzébe utazott, hogy eladja a remekművet egy helyi műkereskedőnek. Az ajánlatát egy meglehetősen sántító indokkal támasztotta alá: „Csak haza akartam hozni az olasz nemzet ellopott kincsét.” (A dolog szépséghibája, hogy a képet nem a franciák lopták el; maga Da Vinci vitte magával Franciaországba, és a francia király vette meg tőle törvényesen).
A műkereskedő nem volt vevő a hazafias dumára, és azonnal hívta a rendőrséget. Vincenzót letartóztatták, de Olaszországban a közvélemény félig hősként, egyfajta nemzeti Robin Hoodként tisztelte a patriotizmusáért. Ennek köszönhetően alig hét hónapot ült börtönben. A Mona Lisa visszatért Párizsba, de már sosem volt ugyanaz a csendes, porosodó festmény: a hírhedt tolvajnak köszönhetően örökre bevonult a halhatatlanságba.
