A középkori nők titkai: érzelmek és mindennapok a történelem mélyén

• A középkorban a közbeszédet az egyház tanai és a férfiak dominálta nemesség uralta.
• Az oktatás a férfiak és a felsőbb osztályok kiváltságának számított, hiszen a nők elsődleges feladata férjük támogatása és az örökösök szülése volt.
• A nők saját eszközeiket használták, hogy ellenálljanak a róluk alkotott passzív és engedelmes képnek.

Az instant szerelmi vallomások és agyonfilterezett profilképek világában nehéz elképzelni, hogy néhány évszázaddal ezelőtt hogyan beszéltek érzéseikről a nők. Nyilvánosan zokogtak vagy inkább megtartották maguknak belső küzdelmeiket? Beszélhettek-e egyáltalán arról, mi zajlik a lelkükben? A középkori női portrék misztikus vonásait elnézve csak találgatni tudunk arról, hogy miképpen élték meg bánatukat, csalódásaikat.

A középkort, azaz az V. századtól a XV. század végéig tartó időszakot rendkívüli történelmi események jellemezték, ekkor zajlottak a keresztes hadjáratok, épültek a nagy katedrálisok, városok és egyetemek emelkedtek fel, szakított egymással a római katolikus egyház és a keleti ortodox egyház, a bubópestis pedig mindeközben rendületlenül szedte áldozatait.

Az olasz származású francia költő, Cristina da Pizzano (1364-1430) VI. Károly francia király és több francia herceg udvari írója is volt – ritka karrierút volt ez akkoriban a nők számára (Kép: Wikimedia Commons)

Sötét középkor: nincs szükség kiteljesedésre

A középkori ábrázolásokon jellemzően férfiakat látunk az aktív szerepekben: lovagok, sárkányölők, páncélos nemesek, papok, földművesek. A férfiak uralták a világot, megváltoztatták a történelmet, átírták a szabályokat.

Az egyháznak és a patriarchális arisztokráciának köszönhetően a nők csupán másodrangú szereplők voltak a társadalomban.

Ennek ellenére a középkor legjobb és legfotosabb zeneműveit épp egy nő írta, de a kiemelkedő, zseniális nők nem nagyon kaptak hangsúlyt akkoriban. Még a nemesség körében is elnyomták őket: a lányokat a rendkívül korai – akár 12 évesen megkötött – házasságok miatt megfosztották attól, hogy személyiségük kiteljesedjen. A gyereknevelés, a háztartás irányítása és a bálok szervezése között erre nem is nagyon maradt volna energia vagy motiváció.

Ennek ellenére a korszakban sok olyan figyelemre méltó nő élt, aki képes volt kitörni a társadalmi béklyókból, és a hagyományosan férfiakhoz köthető hatalmi pozíciókat szereztek meg. Ezek a kivételes nők szinte minden esetben a felsőbb osztályból származtak.

A sorok között sírtak-nevettek

Habár a felsőbb osztály nőtagjait eltántorították attól, hogy a mindennapokban kifejezzék az érzelmeiket, a fennmaradt történelmi jelentősségű levelek részletesen árulkodnak arról, hogy mi minden zajlott a lelkükben.

A műveltségről és ékesszólásról tanúskodó mondatokkal a nők képesek voltak arra, hogy hatalmat gyakoroljanak saját érzelmeik felett.

Az itáliai reneszánsz korából ránk maradt levelek többségéből arra következtethetünk, hogy a nők tehetetlennek érezték magukat saját életükkel kapcsolatban.

Ahogy a férfiak elmélkedtek a nők érzelmeiről: Sandro Botticelli – Tavasz (Wikipedia/Google Art Project)

Az egyik leghatalmasabb olasz államférfi, Lorenzo de Medici nővére, Lucrezia de Medici például arról írt, hogy csapdában érzi magát szerepe miatt. Tizenhárom évesen jegyezték el tetemes hozománya miatt, és öt évvel később került a férje házába. Egyik levelében azt írta – ami akár a kor nőinek mottója is lehetne –, hogy:

„Ne szüless nőnek, ha a saját vágyaid szerint akarsz élni!”

Ugyanebből a korszakból egy másik firenzei asszony, Alessandra Strozzi rendkívül finom megfigyeléseket tesz a korszak politikai és társadalmi életéről, miközben saját érzelmeibe is bepillantást enged, melyek széles skálán húzódnak az örömtől kezdve a kétségbeesésen át a bánatig bezárólag.

Férje halálát követően nem akart újra megházasodni, hogy továbbra is szoros kapcsolatban maradhasson a gyerekeivel. Keményen küzdött, hogy két fia számára előnyös házasságokat szerezzen, és leveleiben nem félt a manipuláció eszközéhez nyúlni, ha úgy látta, nem követik a tanácsait.

„Hímzett” érzelmek

Jóllehet ma már nevetnénk rajta, ám a középkori nők számára a hímzés volt az egyik módja, hogy kifejezzék érzelmeiket. A tű tollként funkcionált, a használt szimbólumok és üzenetek pedig olykor szétfeszítették a női engedelmességre vonatkozó hagyományos kereteket.

Ekkoriban a hímzés a gyakorlati célok mellett elvárás is volt a felsőbb osztály asszonyai számára, hogy így fejezzék ki valós természetüket mint kötelességtudó és engedelmes feleségek, illetve lánygyermekek.

A hímzésmintákról szóló könyveket természetesen férfiak írták, tehát

bármilyen felforgató vagy rebellis motívum egyfajta ellenállás volt, a nők így hallathatták a „hangjukat”.

Például Mária, a skótok királynője is számos hímző- és csipkemintát használt fogvatartása alatt, hogy kifejezze érzelmeit, büszkeségét és makacs ellenállását.

Láthatjuk tehát, hogy a népszerű közvélekedéssel ellentétben, miszerint a középkori nők passzívak, csendesek és szelídek voltak, a hímzések és a levelek a nők belső életének mélyebb rétegeit fedik fel. Olyan határozott, dühös és okos nők történetét ismerhetjük így meg, akik elég okosak voltak ahhoz, hogy saját eszközeikkel játsszák ki a hatalmat.