Cikkek
56 km/órával száguldott a halálos szirup: a bostoni katasztrófa elképesztő története
A cunamikról és a pusztító katasztrófákról általában a megállíthatatlan sós víz, a hegyoldalakat letaroló sárlavina vagy a mindent romba döntő földrengések jutnak eszünkbe. De 1919 telén a massachusettsi Boston lakói egy sokkal bizarrabb, ragacsosabb és meglepően gyorsan mozgó rémálommal néztek szembe: egy tizenötméteres, mindent elsöprő melaszhullámmal.
Bár a szituáció első hallásra úgy hangzik, mint egy elborult rajzfilm forgatókönyve, a valóságban ez volt az amerikai történelem egyik legszürreálisabb és legkegyetlenebb ipari katasztrófája.
Nyolcmillió liter időzített bomba a kikötőben
A 20. század elején a Purity Distilling Company nevű cég egy gigantikus, 15 méter magas és 27 méter átmérőjű acéltartályt építtetett a sűrűn lakott bostoni North End kikötőnegyedben. A tartályban felfoghatatlan mennyiségű, több mint nyolcmillió liter sűrű, sötét, erjesztésre váró melaszt tároltak. Ebből a ragacsos alapanyagból abban az időben leginkább ipari alkoholt és rumot főztek.
A profitéhes cég azonban végzetes hibát vétett: spórolt az építőanyagokon. A hatalmas tartály fala túlságosan vékony volt a benne lévő folyadék súlyához képest, a tartószerkezetet összefogó szegecsek pedig folyamatosan nyögtek, pattogtak és szivárogtak a belső nyomás alatt.
-
január 15-én, egy szokatlanul enyhe, felmelegedést hozó téli napon az építmény végül feladta a reménytelen harcot.
Gépfegyverként ropogó szegecsek és az 56 km/órás szirup
A túlélő szemtanúk beszámolói szerint a katasztrófa első pillanatai úgy hangzottak, mintha valaki egy gépfegyverrel kezdett volna el lövöldözni az utcán – ezek a hatalmas nyomástól sorozatban szétszakadó, fém szegecsek voltak. A következő pillanatban a hatalmas acéltartály valósággal felrobbant, és nyolcmillió liter barna ragacs szabadult rá a gyanútlan utcákra.
Aki azt hiszi, hogy a szirup mindig lassan és komótosan folyik, óriásit téved. A rászabaduló energiának köszönhetően a hatalmas, 15 méter magas melaszhullám a becslések szerint 56 kilométer/órás sebességgel száguldott végig a városon. Ezt a félelmetes iramot az utcán sétáló embereknek egyszerűen lehetetlen volt lefutniuk.
Egy halálos, megkötő csapda
A sötét, hömpölygő áradat olyan pusztító erővel csapott le, hogy vastag vasúti síneket csavart meg, teljes, többemeletes épületeket zúzott porrá pillanatok alatt, és lovakat, autókat, valamint rémült embereket sodort magával.
A drámát tovább rontotta a fizika. A szabadba jutó, eredetileg meleg melasz a januári hideg levegőn rendkívül gyorsan hűlni és sűrűsödni kezdett. Ez a folyamat a mentőcsapatok dolgát szinte lehetetlenné tette. Azok a szerencsétlenek, akik túlélték az első, brutális becsapódást, belekerültek egy ragacsos, folyamatosan megkötő csapdába. Pontosan úgy működött, mint a futóhomok: minél jobban próbáltak küzdeni és kiszabadulni belőle, annál mélyebbre süllyedtek a sűrű szirupban.
Az évtizedekig kísértő édes illat
A bostoni melaszkatasztrófa végül 21 ember és megszámlálhatatlan mennyiségű ló életét követelte, több mint 150-en pedig súlyosan megsérültek. A város takarítása nem napokig, hanem hosszú hónapokig tartott. A tűzoltóknak és a mentőalakulatoknak hatalmas mennyiségű sós vízzel kellett mosniuk az utcákat, mert a megkeményedett cukorszirupot a sima víz egyszerűen nem oldotta fel.
A helyi lakosok feljegyzései szerint a kikötő vize egészen nyárig kávébarna maradt a belemosott cukortól. A legbizarrabb utóhatás azonban még ennél is tovább tartott: a bostoniak esküdtek rá, hogy a forró, meleg nyári napokon a North End negyedben még évtizedekkel később is érezni lehetett a falakból áradó, fojtogatóan édes melasz illatát. Bár ma már csak egy kis emléktábla jelzi a helyszínt, a történelem legédesebb cunamija örökre beírta magát a világ legabszurdabb tragédiái közé.
