Cikkek
Koponyatorzítás a hunok korában: társadalmi státusz és az összetartozás szimbóluma
A Hun kor egyik legkülönlegesebb és legmeghökkentőbb szokása a koponyatorzítás volt, amely az összetartozás és a társadalmi státusz egyértelmű szimbóluma volt. Ez az ősi gyakorlat nemcsak a társadalmi hierarchiát tükrözte, hanem a közösségi identitás meghatározó elemeként is szolgált. Ismerd meg, hogyan használták a Hunok ezt az egyedülálló módszert, hogy kifejezzék hovatartozásukat és helyüket a társadalomban, és fedezd fel a régészeti kutatások legújabb eredményeit ezzel a különleges témával kapcsolatban.
A Kárpát-medencében zajló népvándorlás során eltérő kulturális hátterű csoportok összekapcsolódtak, és új, befogadó közösség alakult ki. Ebben a közösségben a koponyatorzítást alkalmazták a származás, az összetartozás és a társadalmi státusz jelzésére – derült ki az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) Régészettudományi Intézetének legújabb régészeti, fizikai antropológiai és izotópos vizsgálataiból.
A kutatásról szóló közlemény hangsúlyozza, hogy a hun támadások következtében a Kárpát-medencében bekövetkező népmozgások többször is drasztikusan átalakították Pannonia népességét. Közösségek széthullottak, és gyakran több különböző csoportból jöttek létre újak, amikor az érkező népesség letelepedett, és az itt maradt helyiekkel együtt új településeket hoztak létre. A Tolna megyei Mözs-Icsei dűlő temetője 96 sírjával az 5. századi Pannonia egyik legnagyobb és legérdekesebb régészeti lelőhelye. Korábbi vizsgálatok történtek már itt, de a részletes, komplex elemzést mostanáig nem végezték el a szakemberek.
A helyszínen különböző – más-más népcsoportra jellemző – temetkezési módok lelhetők fel, amely alapján a kutatók azt feltételezték, hogy eltérő kulturális hátterű csoportok éltek itt együtt. A kutatás során a régészeti leletek és jelenségek, a fizikai antropológiai adatok és az emberi csontmaradványokon mért izotópos vizsgálatok eredményeit a kutatók együttesen értékelték ki. A különböző izotópokkal végzett vizsgálatok számos körülmény megállapítására alkalmasak.
A stronciummal például kimutatható, hogy az egyén az adott geológiai környezetben helyi vagy idegen eredetű-e; a szén és a nitrogén izotópok pedig annak kiderítésében játszanak szerepet, hogy jellemzően növényi vagy állati eredetű táplálékot fogyasztott-e a vizsgált alany. A mözsi temetőben elvégzett, személyes mobilitásra és táplálkozásra vonatkozó vizsgálatok eredményeit a kutatók összevetették a helyszínen feltárt régészeti jelenségekkel (például a temetkezési szokásokkal), melynek alapján több csoport is elkülöníthetővé vált.
“A temető alapítása nem helyben született, de feltehetően a környékről származó, pannoniai, késő római tradíciókat – mint például a téglasírok építése – folytató személyekhez köthető. Hozzájuk csatlakozott talán egy-két évtizeddel később egy származásában és kulturális hátterében is idegen, de feltehetően családosan együtt mozgó, nagyobb csoport, akik magukkal hozták az úgynevezett padmalyos sírok, valamint a mesterséges koponyatorzítás tradícióját” – magyarázta a vizsgálat eredményeiről Vida Tivadar, az ELTE Bölcsészettudományi Kar Régészettudományi Intézet igazgatója.
Az együttélés során a következő generációban a koponyatorzítást már az egész közösség átvette, ez fejezte ki tagjainak összetartozását, hiszen a vizsgálat nyomán a helyi, romanizált lakossághoz tartozó gyerekek koponyáján is minden esetben megfigyelhetők voltak a nyomai. A mesterséges koponyatorzításnak nevezett testmódosító eljárás Közép-Ázsia, illetve a Fekete-tenger menti sztyeppei régió irányából keleti népcsoportokkal érkezett a Kárpát-medencébe, és az 5. században – a hun korszakban és az azt követő évtizedekben – élte virágkorát. A régészeti leletek alapján úgy tűnik, hogy a szokást különböző származású és társadalmi státuszú egyének gyakorolták, széles körű elterjedésében a hun kori elit játszhatott fontos szerepet. A koponyák szándékos deformálását csecsemőkorban kezdték, fiú- és leány gyermekeknél egyaránt. A módszer lényege, hogy egy satuszerű kötéssel alakították, változtatták meg a fej formáját.
“A mesterséges koponyatorzítás eszköz a társadalmi identitás létrehozására és fenntartására, valamint rang, etnikai, családi vagy más csoportidentitás kifejezésére. A koponya formájának módosításában kifejezésre jutó kollektív identitás a hun korban alapot szolgáltathatott különböző kulturális és biológiai eredetű csoportok együttműködéséhez” – mondta a kutatás vezetője. A rendelkezésre álló adatok alapján egy rendkívül befogadó közösség képe rajzolódik ki, mely eltérő hátterű csoportok és személyek integrálására képes – állapítják meg a kutatók. A Mözs-Icsei dűlő lelőhelyen feltárt, 5. századi közösség temetőjének részletes elemzéséből készített tanulmány a közelmúltban jelent meg a PloS ONE című folyóiratban.
