Cikkek
F.D.C. Willard: A sziámi macska, aki egyetemi professzorokat pipált le
Képzeld el a tudományos publikációk világát: szigorú, száraz, tele van aktatologatással, és kegyetlen szerkesztőkkel, akik nagyítóval keresik a hibákat. Évek kemény laboratóriumi munkája és adatgyűjtése kell egyetlen jó cikkhez. Mégis, 1975-ben az egyik legrangosabb amerikai fizikai folyóirat, a Physical Review Letters lehozott egy rendkívül komoly tanulmányt, amelynek egyik társszerzője Chester volt. Ő történetesen egy sziámi macska, akit valószínűleg sokkal jobban érdekelt egy szaftos tonhalkonzerv, mint az alacsony hőmérsékletű fizika.
A „mi” probléma: Egy gépelési hiba, ami mindent megváltoztatott
A történet Jack H. Hetheringtonnal, a Michigani Állami Egyetem fizikusával kezdődik. Hetherington hónapokon át izzadt egy bonyolult tanulmány felett, amely az atomok viselkedését vizsgálta különböző hőmérsékleteken. Amikor végre befejezte a vaskos kéziratot, büszkén odaadta egy kollégájának átolvasásra, mielőtt postára adta volna a rangos folyóiratnak.
A kolléga azonban felhívta a figyelmét egy apró, de annál bosszantóbb problémára. Hetherington a teljes szövegben a „mi” (we) többes szám első személyű névmást használta, holott a cikknek ő volt az egyetlen szerzője. A folyóirat szerkesztőségi szabályzata ezen a téren kíméletlen volt: egyetlen szerző esetén kötelező az „én” forma használata. A többes számot azonnal, olvasás nélkül visszadobták volna.
A lusta zseni megoldása
Ma egy ilyen hiba javítása pontosan egyetlen „Keresés és csere” (Ctrl+H) parancsba kerülne a Wordben. De 1975-öt írtunk. A tanulmányt hagyományos írógéppel pötyögték le, ami azt jelentette, hogy az egész, bonyolult matematikai képletekkel teli kéziratot az első betűtől az utolsóig újra kellett volna gépelni. Hetheringtonnak ehhez természetesen az égvilágon semmi kedve nem volt.
Ahelyett, hogy órákat, sőt napokat töltött volna az unalmas átírással, egy zseniálisan lusta megoldást választott: úgy döntött, kerít maga mellé egy fiktív társszerzőt, hogy indokolt legyen a többes szám.
A választása végül a saját háziállatára, egy Chester nevű sziámi macskára esett. Hogy a vaskalapos szerkesztők ne fogjanak azonnal gyanút, a macskának egy komoly, tudományos „művésznevet” kellett kreálni. A Felis Domesticus (házi macska) latin név kezdőbetűiből, a cica nevéből (Chester) és a macska apjának nevéből (Willard) a fizikus megalkotta a rendkívül tekintélyt parancsoló F.D.C. Willard álnevet. A tanulmányt beküldte, a szigorú bírálók pedig az égvilágon semmit sem vettek észre. A cikk hivatalosan is megjelent Hetherington és F.D.C. Willard tollából.
A lebukás és a macska-professzor hírneve
A zseniális titok csak hetekkel később derült ki. Egy vendégprofesszor érkezett a michigani egyetemre, és a folyosókon bolyongva mindenáron találkozni akart a zseniális „Willard professzorral”, akinek annyira tetszett a legújabb munkája. Hetherington ekkor kénytelen volt nevetve bevallani a tréfát, és bemutatta a kollégának a békésen nyávogó „kutatót”.
Az eset nem botrányt, hanem hatalmas derültséget keltett a tudományos világban. F.D.C. Willard igazi egyetemi sztár lett. Az egyetem dékánja később egy levélben viccesen felajánlotta, hogy a macskát akár főállású professzornak is felvennék a tanszékre. Hetherington pedig olyan büszke volt a kollégájára, hogy a cikkből szétosztott másolatokat a társszerző „saját kezűleg”, egy tintás mancsnyommal írta alá. Ez a történet a legaranyosabb bizonyítéka annak, hogy a zseniális innovációk mögött sokszor nem más áll, mint a színtiszta emberi lustaság.
